Hivatalosan halálra ítélte a főváros a tabáni Mélypincét
500 éves építkezés, de nem műemlék” –hangzott el a helyszíni szemlén az utolsó ítélet
Mélypince! ... Van-e, aki e nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor, Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük -, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca 6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca 7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik, nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új, modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép emlékekről...
„Alapítva 1549-ben”
Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el végkép. Hírmondót hagynak belőle az utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad. Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz felé a tábla: „Vendéglő a Mélypincéhez. Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja, melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt, egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald. Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.” Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad kételkedni az évszámban senkinek!
Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje
Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át mindazt, ami a Mélypincével 1549-től 1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum, mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos. Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és hírlapíró urak biztattak, hogy ez az épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben. Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán, épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk. Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam, ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül, hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést: „500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ... Őszintén szólva azt reméltem, hogy műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.
„Tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el eddig”
Tabáni daloskör
Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el. Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új paloták nőnek ki a földből. De mi tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...
Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,Mindent, mi régi, elpusztítanak,Az apró, csendes kis házak helyétGőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
 |
| A MÉLYPINCE vendégkönyvének első oldal Poldi bácsi bevezetőjével |
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)
