1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and Photo copying is prohibited

2011. március 26., szombat

AZ ÉN TABÁNOM

TABÁNI MULATSÁGOK

Nagyapám 1910 körül egy tabáni szüreti mulatságon;egyik kezében cigaretta,másikban
egy pohár bor,vagy nagyfröccs




2011. március 18., péntek

Egy régi házból való gavallér emlékei

Podmaniczky Frigyes
EGY RÉGI GAVALLÉR EMLÉKEI



Válogatás a naplótöredékekből
1824-1844

A szöveget gondozta és az eredetivel egybevetette:
Tóth Ferenc Tibor




BEVEZETÉS
Hosszas habozás után, barátaim unszolásának engedve, végre reá adtam magam arra, hogy naplótöredékeimet összeállítsam s egy egésszé illesszem össze.
Mint 1824-ben született, hazám történelmének igen érdekes szakát éltem át. Zsenge ifjúságom s első emlékeim napjai éppen összeesnek Magyarország újra ébredésének korszakával. Utóbb, mint az életbe lépő ifjú, 1843. június hó végső napjaiban, éppen 19 éves koromban tevém le a jogászi vizsgát Késmárkon s még ugyanazon év december havában Pozsonyba indultam, mint gróf Ráday Gedeon, Pest vármegye akkor sokat emlegetett követének írnoka. Az 1843/44-ben Pozsonyban székelő országgyűlés hazánk reformtörekvéseinek egyik legnevezetesebb mozzanatát képviseli; joggal mondhatom tehát, hogy érdekes időszakban kezdettem az élettel magával megismer­kedni. E pillanattól kezdve, el levén határozva az akkor dívó eszmék s divat szerint, miszerint öcsém, Ármin gazda leend, én pedig a közpályára lépendek, - hazám minden nevezetesebb mozzanatának részesévé lettem, mert akarva, nem akarva, nem voltam képes többé, mint kissé ideges s érzelgős természetű, megállapodni azon lejtőn, melyre részint hajlam, részint meggyőződés, részint pedig, amint föllebb jelzém, traditio nyomán léptem; mert a politika bármi szerény tevékenysége lejtőjén megállapodni, rendesen csak a végbukás alkalmával vagyunk képesek.
Nem csoda tehát, ha számtalan érdekes tapasztalataimból mintegy kiindulva s azok által indíttatva, sokan barátaim s ismerőseim közül unszoltak, írnám meg „Mémoire”-jaimat. Mémoire-okat nem írha­tok, mert soha semmiféle helyzetében az életnek, s hazám a közel lefolyt 45 év alatti eseményei alatt, sem fő, sem kiváló szerepet nem vittem; segédkeztem, napszámoskodtam, kortesvezér valék, sürgö­lődtem, forgolódtam s mindig igen sokra reá értem ugyan, de soha oly állásra szert nem tettem-, de mint szerény s min­den hiúságtól ment, öntudatos ember, azt elérni nem is vágya­kod­tam -, mely állás kidomborodónak, kiválónak lett volna mondható.
Megengedem azonban, hogy változatos s gyakran a regényességet megközelítő élményeim fölemlítése, - lehet bizonyos tekintetben mulattató s némely esetekben tanulságos is, amennyiben nem árt nekünk néha-néha egy visszapillantást tennünk, mert amilyen igaz, hogy reformjaink keresztülvitele következtében nem minden jól van úgy, amint van, éppen oly igaz az is, hogy nem mind rossz az, amint hajdan volt.








GYERMEKÉVEIM
1824-1834


ATYÁM EMLÉKE
Atyám, báró Podmaniczky Károly, különc ember volt. Nagyatyám, báró Podmaniczky Sándor, 12 gyermeke közül atyám vala a legifjab­bik. Nagyatyám naplójában azon nap reggelén, melyen atyám szüle­tett, ez áll írva: Carl der XII-te und so Gott will, der letzte (Ká­roly, a tizenkettedik, és ha Isten is úgy akarja, az utolsó). Nagy­anyám, báró Jeszenák leány, német szellemben nevelt nő volt, s valódi kérlelhetetlen szigorral vitte a „Haus-Regiment”-et („ház­veze­tést”), mint a papucs-kormányt akkor elnevezni szokás volt. Nem nagy fáradozásába került ezen önkényuralom gyakor­lása, mert nagyatyám szelíd, művelt, minden perpatvart kerülő, valódi úriem­ber volt, aki könyvtára, képtára, fegyver­gyűjteménye és mester freskó-fest­mé­nyek segélyével díszesen berendezett aszódi kastélyában, elvonulva az élet prózai foglalkozásaitól s bántalmazásaitól, szeretett élni.
Az aszódi kastélyban még most is létező feltűnő szép freskófest­ményeket nagyatyám Kracker nevű művész által hajtatta végre, aki akkoriban gróf Batthyány egri püspök által Egerben, a lyceum könyvtárának falfestményeivel s különösen a könyvtár mennye­zetének festésével volt megbízva. Az aszódi nagyterem festését 1777-ben végezte be, miután azon, az akkor dívó szokás szerint, éveken át dolgozott. Én részemről nagyatyám művészi emlékét Lotz mester által véltem legméltóbban megörökíthetni a Magyar Királyi Operaház nézőterének örök szép mennyezete képében. A jászói apátság Jászón létező székesegyházának freskóit szintén Kracker festette, azokat 1780-ban fejezvén be. Kracker utóbb Egerben telepedett le s ott halt el, hagyott-e utódot, tudva nincsen.
Ily körülmények között természetes, hogy nagyanyám semmi s senki által nem gátolva zsarnokoskodott a gyermeksereg fölött; de termé­szetes az is, hogy Benjamin-gyermekét, XII. Károlyt, független, fölötte élénk s a szabad mozoghatást áhítozó jelleménél fogva éppen nem kedvelte.
Fölemlítésre méltó azon körülmény, hogy legény korában nagy­atyám háztartása, s így tehát cselédei, szokásai, nemkülönben naplójának, számadásainak s följegyzéseinek nyelvezete tősgyö­keres magyar vala; de azon perctől fogva, melyben megházasodott, minden megváltozott, illetőleg átváltozott németté, a dadától kezdve a vadászig, s a rovástól kezdve a naplóig.
Atyám mint fiatal ember a Martinovics-féle összeesküvésbe keveredvén, Bécsbe internáltatott. Ezen időt felhasználta arra, hogy az orvosi tudományokkal foglalkozzék. Utóbb megkegyelmez­tetvén, nem indult vissza családja körébe - hanem Chemnitzben (Szász­or­szág) s utóbb Selmecbányán bevégezte a bányászati tanulmányokat. A kamaránál tanulmányai bevégeztével hivatalt vállalt, s bánya­taná­csosig vitte; 1812-ben azonban tudván azt, hogy mint evangélikus vallású, bányagróffá úgysem fog kineveztetni - mely állásra magát különben minden tekintetben érdemesnek tartotta -, állásáról lemon­dott s azontúl, szülei már nem élvén s testvér­bátyjával megosztoz­ván, Aszódon s Pesten élt. Tudományos művelt­sége, emberszeretete s finom magatartása következtében feltűnő kedvelt egyén volt, különösen a polgárok, mesteremberek s jobbágyai körében. A polgárok közül legjobb ismerősei valának Kappel, Aebly, Liede­mann, Fuchs bankárok és nagykereskedők; nemkülönben Vogel műasztalos, mint feltűnő nagyiparos. Az aristocratia, éles és gyakran hamis s a democratia felé hajló, akkoriban nagyon perhorrescált élcei s észrevételei miatt, kevésbé szerette s kedvelte őt; amivel ő azonban semmit sem gondolt s ósdi nagyurainkat mindig mandari­noknak csúfolta.
A nagyúri nők részéről sem részesült édesatyám valami különös előszeretetben, mert azt tartotta: a magyar nő arra való, hogy az ember szerelmeteskedjék vele (amint azt túl a rendén gyakorolta is), hanem feleségnek nem való, mert arra sem elég kedélyességgel, sem elég műveltséggel nem bír. Ezen eszméi szerint is járt el, mert első neje egy Charpentier nevű francia emigráns leánya volt, s ez gyer­mek­telenül halván el Szebenben, ahol atyám mint bánya­tanácsos székelt - elvette 1812-ben Noszticz-Jänkendorf Elizát, Noszticz-Jänkendorf szász királyi miniszter leányát, kitől nyolc gyermekből álló családja lett.
Atyám szabadelvű gondolkozása s kiváló műveltsége nemcsak szavakban, de tettekben is nyilvánult, melyek eredményeként a polgárosodás, jólét s műveltebb zamatú viszonyok fejlődtek ki környezetében s mindenütt, hová befolyása s tevékenysége kihatott.
Mint tanult bányász s gazda, a már előrehaladottabb elvek szerint kezelte gazdaságait s azok fokozatos berendezését illetőleg a Német­országban dívó gazdászati elvek s gyakorlat szerint járt el, amennyiben azt a helyi viszonyok engedték.
Az édesatyám építette majorok s gazdasági épületek, melyek a Szászországból ide szerződött Berg felügyelő tanácsai s tervei szerint rendeztettek be, még most is a vidéken minta gyanánt szerepelnek az ahhoz szakértők szemében, jelenleg báró Radvánszky János birtokában vannak „cifra major” néven, Puszta­varsányon, Hatvan közelében.
Dacára annak, hogy atyám ágostai hitvallású volt, s dacára annak a körülménynek, hogy felekezetünk állása akkoron még, részint a törvények, részint az azok következtében kifejlett társadalmi viszo­nyoknál fogva, rendkívül magába zárkózott s elvonult, mondhatnám elszigetelt volt - mégis a türelmetlenségnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető cselekedeteiben s eljárásában. A besenyői kapucinus kolostor gvárdiánja s társai mindenkor szívesen látott vendégek valának házunknál, s mi gyermekek amily félelemmel s borzadállyal viseltettünk eleinte a durva kelméből készült, csuhába öltözött, bocskoros barátok iránt, utóbb éppen úgy megszoktuk s meg­kedveltük némileg a velök való társalgást. E besnyői most is létező kolostor herceg Grassalkovich Antal által alapíttatott, a hercegi család temetkezési helyéül. Antal herceg hajdanában legbensőbb baráti viszonyban élt nagyatyámmal, aki, amint azt a köztök folyt levelezésből tapasztaltam, az akkor hatalmas nagyúr, minden Gödöllőre vonatkozó ügyekre nézve felügyelt a herceg távollétében. E besnyői kolostor azért is neve­zetes, mert itt tartózkodott Fessler, Magyarország történelmének megírója, mielőtt áttérve a protestáns hitre, Oroszországba vándorolt ki.
Gödöllő és Aszód között általában egészen a jelen század kezdetéig, igen élénk társas közlekedés és összeköttetés létezett, mely tánc­vigalmak s színi előadások (Gödöllőn igen csinos udvari színház vala) rendezésében lelte kinyomatát. Az öreg Balitzky, kinek fia Pesten a Váci utcában a még most is létező, jó hírnek örvendő férfi-divatáruüzletet rendezte volt be, akárhányszor elbeszélé nekem, mi mulatságosak valának azon kirándulásai, melyeket mint női fodrász Aszódra s Gödöllőre tett volt, s mi hallatlan cifra hajékekkel látta ő el nagynénéimet s a hercegkis­asszonyokat.
Atyám a műveltség s okszerű ipar fejlesztése s emelése érdekében az izraelitáknak s német iparosoknak Aszódon való letelepülését tőle telhetőleg előmozdította, miáltal nemcsak magának Aszód mező­városnak, de vidékének is nagy hasznára volt. Akkoron - még nem bírván oly nagy számú s veszélyes kaputos proletariátussal, mint most - híre sem volt még az antisemitismusnak, s a házi zsidó vagy zsidónő mintegy a családhoz tartozónak tekintetett; a zsidó lako­dalmak pedig nagy örömünkre mindenkor az aszódi kastély páratlan szépségű s tágasságú, 32 öl hosszú, nyílt erkélyén folytak le, anélkül hogy bárki is legtávolabbról megütközött volna e patriarchális szokáson.
A kereskedés és ipar fejlésnek indult s valamint a termény­keres­ke­dők, úgy a jóhírű iparosok által e kis mezővárosban aránylag igen tetemes pénzösszegeket hozott forgalomba. A cél el lett tehát érve!




TESTVÉREK KÖZÖTTI VISZONY
A sokak által még most is dicsőített ősiség korában dívó, testvérek közötti s egyéb ebből folyó s eredő családi viszonyok ecsetelésére némileg adalékul szolgál egy itt fölemlítendő körülmény, mely a családjainkban uralkodott, fölötte káros, testvérek közötti vissza­vonás egyik példájaként álljon itt, memento mori (emlékezz a halálra - a karthausi barátok jelmondata) gyanánt.
Az ősiség korában elfogadott elv volt az, hogy a családi házat, kastélyt vagy várat mindig a legifjabbik fiú kapja osztályrészül; de más részről szokásban volt az is, hogy minden egyes, férfiágat illető birtokból, amennyire csak lehetséges, minden egyes testvér kapjon részt.
Az aszódi kastély atyámat illette e szerint; de testvérbátyja Sándor, mindenáron szintén Aszódon akart letelepedni. Atyám a szokástól eltérőleg, idősebb fivérének akarta átengedni a kastélyt; ezt azonban Sándor el nem fogadta, hanem követelte azt, hogy a kastély maga legyen az ifjabbé, de az ahhoz tartozó kert, - mert hiszen kert nem mondható kastélynak - jusson neki osztályrészül. Atyám iszonyod­ván a pörlekedéstől, az osztály e ferde nemébe beléegyezett. Sándor kapta a beltelek felét, azaz a kertet lakház nélkül, de az annak végén elhelyezett s a kastéllyal összeköttetés­ben lévő konyha, éléskamra, pince, gyümölcsraktár, cselédlakás- s minden kert- s mellék­helyisé­gek nélkül. Egyiknek sem volt tisztes­séges otthona, s mindkettőnek tömérdek pénzt kelle költenie, hogy a tökéletlen osztályrészt lakható s használható lakóhellyé legyenek képesek átváltoztatni. Sándornak és Károlynak még egy harmadik fivére is volt, János néven; de ez az akkori szólásmód szerint nagy paniperda (haszontalan, gézengúz) volt, kicsapongó életmódja s tömérdek adósságai végre azt ered­mé­nyezték, hogy adósságai kifizettetvén - a család által kitagadtatott. Utóbb mint barát, fölvett név alatt halt el Pest egyik kolostorában.
Nagynénéim közül a legidősebb Szirmay Ádám, a második báró Prónay Gábor, az ifjabbak közül az egyik báró Bujanovszky tábor­nok (a rákoskeresztúri kis kastélyt ez építette), egy másik gróf Beleznay tábornok (mint özvegy a Beleznay-kertet nyári lakává tette s hagyta utóbb családunk női ágának); ismét egy másik Hódossy Miklósnak, az 1848-i nagyváradi kormánybiztos atyjának vált nejé­vé. Marianna mint hajadon halt el agg korában; atyám többi nővérei­ről tudomással nem bírok, miután fiatalabb korukban haltak el.
Általában a családi viszonyok sok kívánni valót hagytak ama régi jó időben. Hisz megtörtént, hogy az apa elment leánykérőbe fia számára; megtetszett az öreg úrnak jövendőbeli menye, s ő fia helyett a maga számára kérte meg a kisasszonyt, s hozott haza fiának menyasszony helyett egy mostohát.
Szerelemről, melegen átérzett szeretetről s hajlamról alig lehetett szó ily viszonyok között, csak érdekről, combinatióról s a szülék vas­akara­táról.
Saját családunkban megtörtént, hogy csakis, mert úgy jött létre a családi tanácsban a jóban maradás, egymáshoz kényszerítették éppen azokat, akik egymást gyűlölték, s elválasztották azokat egymástól, akik egymást szerették.


Ily viszonyok között azután nem volt csoda, ha a férj neje helyett sógornőjével folytatott nyilvános viszonyt, s a nő kárpótlást kere­sendő más, idegen udvarlókkal élt távol a családi tűzhelytől.
Ehhez hasonló kedélytelen eljárás következtében történhetett csak meg például az, hogy egy nem vonzalomból férjhez adott nagy­né­ném, midőn férje az esküvő estélyén késett a nászágyban jelent­kez­ni, megijedt, s férje szobájának ajtaján kopogtatván ezeket mondá: Lieber Gatte, Sie scheinen vergessen zu haben, dass wir heute unsere Brautnacht celebriren sollten! (Kedves férjem, úgy látszik elfelej­tette, hogy ma kellene megtartanunk a nászéjszakánkat!)
AZ ÉLET ELSŐ DERENGÉSE
Én Budapesten, 1824. június havában születtem, a hajdani Cukor, most gróf Károlyi utcában azon még most is létező kétemeletes házban, mely a Reáltanoda szomszédságában áll s a gróf Károlyi-kertre bír kilátással. 1828 nyarán költöztünk az akkoriban egészen újonnan fölépült Pollák-, most gróf Wenckheim-házba (Fürdő utca és Szél utca szöglet), mely az akkor dívó építkezést tekintve, fölötte fényesen berendezett bérháznak volt mondható. Pollák építész sok ízléssel bírt, s József főherceg, nádor pártfogoltja lévén, mint ilyen lett megalkotójává Budapest legszebb épületének, a Nemzeti Múzeumnak; kár, hogy sem ő, sem azóta senki sem gondolt, illetőleg vállalkozott arra, hogy e szép építmény külső díszítményei be is fejeztettek volna rendszeresen az eredeti tervnek megfelelőleg.
Gyermekéveinkből fennmaradtnak bizonyos benyomások, melyek kitörülhetetlenül vésődnek emlékünkbe, s mindannyiszor megújul­nak, ahányszor az események gyermekkori amaz emlékeinkkel, habár csak legtávolabbról is, érintkezésbe hoznak.


E gyermekkori emlékeim néhányát ide iktatom; nem azért, mintha azoknak bármi fontosságot tulajdonítanék, hanem egyedül azért, mert tagadhatatlanul érdekesek, mint akkori társadalmi, közigaz­gatási, művelődési, nemzetiségi viszonyaink, egyszerű, de igaz s mint ilyenek, fontos adalékai.
Atyám rendkívül kedvelte a tudományosan művelt férfiak társaságát; ezek gyúpontját akkoriban természetesen csakis az egyetem képezte.
Schediushoz őszinte barátság kötötte. Haberle a füvészetnek tanára s a 100 éves naptár szerkesztője, a házi barát szerepét viselte, s hetenkint két napon nálunk ebédelt.
Haberle tanár és Sándor nagybátyám, meg utóbb Almásy Károly Miskolcon, voltak az utolsók, akiket copfot viselni láttam, ami bennünket gyermekeket roppant mulattatott, s nem egy csípős, de atyánk által mindannyiszor szigorúan megtorolt észrevételt csalt ajkainkra.
Atyám szinte az akkori divat szerint volt öltözve. Borotvált arc, fehér nyakkendő, rumburgi vászoning csipkével kihányva; galamb­szín, szűk, sujtás nélküli nadrág; magyar, hegyes orrú, rojtos csizma; kék frakk sárga gombra; fehér vagy sárga mellény nyáron, télen fekete vagy vörösbarna bársonymellény; de emellé rövidre nyírott hajat viselt. Általában édesatyám minutiosus tisztaságú volt, vala­mint külsejét, úgy egyéb szokásait tekintve is. A kereskedőktől és gazdatisztjeitől átvett réz- és ezüstpénzt - minő akkoriban egye­dül használatban volt - azonnal leszámolták komor­nyikának, aki ezt a legény által ecetes vízben megtisztíttatta s ily fényes álla­potban szolgáltatta vissza urának, a különféle e célra otthon készült vászon zacskókba való elhelyezés kedvéért. Bezzeg most nemileg vesszük tekintetbe, bármi ronda s piszkos is a bankó, mert ércpénzt ritkán vagy sohasem látunk, erre tehát gondunk nemigen van.
Atyámnak azon különös szokása volt, hogy az egyedüli akkor megjelenő lapot, ha jól emlékszem „Ofner Zeitung”-ot, mindig ebéd alatt olvasta.
Midőn ebédhez ültünk, rövid imát rebegtünk s azután szótlanul kelle ülnünk, mindvégig, ami nem ritkán nagy erőmegfeszítésbe került. Ha a gyermekek közül valamelyik az ételben válogatott, napokig mindig ugyanazt kapta, amíg csak jóízűen meg nem ette azután az általa megvetett ételt. Azt szokta volt mondani édesatyám s anyám: aki válogat, nem éhes, aki pedig éhes, az adjon hálát az úristennek, hogy egyáltalában étellel látja el - s ne kérdezze, hogy minő az. Így szoktam én meg, sőt később meg is kedveltem: a sárgarépát és metélt-levest.
Ebéd után kezet csókolva és „bien vous fasse” („váljék egész­ségére”) francia szavakat mondva, a nappali teremben szabad volt maradnunk mindaddig, míg a feketekávé el nem költetett. Atyám s anyám azon igen helyes s jelenleg követésre éppen nem találó elvet vallották, hogy a gyermekeknek nem szükséges a felnőttek beszél­ge­téseit meglesniök, amely beszélgetés értelme általuk félremagya­ráz­tatván, nem ritkán egészen helytelen és káros felfogásra szolgáltat alkalmat.
A fentebb említett Haberle tanár ugyanaz, akit utóbb egyik orvos­növendék tanítványa meggyilkolt, mert Haberle komája levén, egy darab aranyat adott neki gyermeke keresztelésekor; ezen alkalom­mal pillantotta meg az illető Haberle tanárnak néhány félre tett aranyát s határozta el megölését.
Haberle azon alházban lakott, mely a mostani Egyetemi Könyvtár telkén állott; ablakain a Reáltanoda-, akkor Zöldkert utcára néztek. Udvarán igen csinosan tartott kis virágoskertje volt az öregúrnak, melyben kiválólag az akkor fölötte divatos tulipánvirágokat mű­vel­te; a tulipánvirágzás alatt naponta odavittek bennünket gyerme­keket, hogy megbámuljuk a rendkívüli választékú virágágyakat.
A HÁZIORVOSOK MINTAKÉPE
Első háziorvosunk akkoron Bene tanár volt, egy rendkívül művelt, szelíd s okos férfi, hófehér, hosszú, hátrasimított haja, beretvált, nemes arcéle, hosszú fekete kabát s fehér nyakkendő, mintaképét nyújtotta a nagyúri orvosnak, aki iránt az egész család bizonyos kegyelettel s ragaszkodással viseltetett. Mint a családtagok házi­orvosa naponta tett látogatást s végigjárta mindnyájunkat, megfigye­lendő, nincsen-e egyiknek vagy másiknak baja.
Másod háziorvosunk Uffer volt, aki helyettesítette Benét, szükség esetén, és a cselédség egészségi állapota felett őrködött. Uffert atyám mindig szidalmazta, mert nagy pipás lévén, már jókor reggel dohány­szagú volt, amit atyám - mint általában a dohányzást - gyűlölt. Azt mondá mindig: „Ez az Uffer olyan büdös, hogy ha a ruha­szekrényekben elhelyeznők, minden molytól meg lennénk mentve.”
Pedig Uffer sem bajuszt, sem szakállt nem viselt: hát még most, mikor mindenki, még az angol gentleman, a pap és orvos is, oly szőrös és bozontos, mint egy kozák?
Szegény atyám, ha most élne, bizonyára több Uffert fedezne fel az orvosok között, mint Benére emlékeztető mintaképeket. Orvosaink általánosságban - mert hisz feles számmal vannak kivételek - telje­sen nélkülözik azon csínt, kedélyességet, a családi viszo­nyokba s életmódba való szerény, de érdeklődő beavatkozás tulajdonságát, mely kell hogy a háziorvos főkelléke legyen. Orvosaink eljárása a családokkal s azok betegeivel szembe ritka esetben terjed ki azon részletességekre, melyek az orvos által való szorgos megfigyelése s megvigyázása bizalommal s reménnyel tölti el a beteg kedély­han­gu­latát. Az egyes családokban előforduló legtöbb, már-már megfenek­lett betegség eredete, visszavezethető azon ferde s rendellenes étkezési módra, minden pontosságot nélkü­löző napi s életelosztásra s viszonyainkhoz éppen nem illő különféle divatos szokásokra és szórakoztatásra - amely jelenleg éspedig minden kellem, valódi nemesebb szakoztatás s jól értel­mezett kényelem elérése s bizto­sítása nélkül, nemcsak a felsőbb, de a jobb módú középosztályban s körökben is befészkelte magát.
A jó egészségnek s friss kedélynek legelső s leghatalmasabb biztosí­tékát mindenkoron a helyes életmód képezte s képezi még most is. Ez oly axióma, mely a tudomány haladásának s a fürdőorvosok minden reklámjainak körén kívül esik -, mert abszolút igazság. Ha otthon rendszeresen akarnának az emberek élni s ésszerűen, de egyszersmind kellemesen volnának képesek idejöket s teendőiket beosztani, nem volna szükséges a drága fővárosi lakás mellé még egy villa, falusi tartózkodás vagy fürdőbe való vándorlás - minek következtében nálunk tél idején a farsang, nyár idején pedig a különféle fürdőkbe való rándulások miatt a családi élet teljesen szünetel, s e gyakori, már-már szokássá vált szünetelések következ­tében teljesen elmosódik, hogy ne mondjam: kivesz.
Ez irányban jótékonyan, de komolyan hatni legelső feladata a házi­orvos­nak, mert csak ő van azon helyzetben, megítélhetni s felfedez­het­ni az életmód ferdeségeit; ő van hivatva tanácsai s ha kell szigorú ren­deletei által ellensúlyozni s jó mederbe terelni azt, amit tudatlan­ság s könnyelműség kizökkentett a családiasság s ésszerűség kerék­vá­gásából; ő van hivatva arra, hogy rendszeres s okszerű életmódnak valamely családban való meghonosítása által e családot sok, nemcsak erkölcsi, de anyagi gondoktól s bajoktól óvja s mentse meg.
De hogy ezt valamely háziorvos kötelességérzettől áthatottan, s leg­ben­sőbb meggyőződéséből kifolyólag véghez vihesse, ahhoz két tulajdon vagy kellék, amint éppen nevezni akarjuk, kell: tekintély s kedé­lyesség, márpedig éppen e két kellék hiányzik legtöbb orvosaikban.
Másrészről az is igaz, hogy nálunk, ahol pedig legtöbb baj van az egészségi s jogi viszonyokkal, az orvosokat s ügyvédeket leg­rosszab­bul, s ha csak lehet, éppen nem fizetik.
NŐVÉREIM MEGMAGYAROSODÁSA
Két idősebb nővérem - Júlia, utóbb férjezett báró Jósika Miklósné és Eliza, utóbb férjezett Majthényi Péterné - a magyar nyelvből rend­szeres oktatásban részesültek, mert gyakorlatuk vajmi kevés volt, miután az akkori világban soha senki a magasabb körökből magyarul nem beszélt, de rendesen vagy éppen nem, vagy csakis hiányosan tudták hazai nyelvüket. Nemcsak az egyes úri családok tagjai társalogtak egymás között német nyelven, de az összes cselédség, egészen le a mindenesig, mosó- és konyha-leányokig, igáskocsisig, mind németek valának. Gyakorlat útján tehát nemzeti nyelvünket megtanulni lehetséges nem levén, szükségképpen rend­szeres tanórák segélyével kellett a magyar nyelvet csak némileg is meggyökere­síteni a gyermekben. E gyermekkorom óta szerzett s ifjú koromban a köznemesség körében tágult tapasz­ta­lataim azon meggyőződést gyökeresíték meg bennem, hogy nemzeti nyelvün­ket a maga épségében s tisztaságában nem a nemesség - mint mon­dani szokás volt-, de a köznép tartotta fenn a jelen kor számára.
Nővérem első magyar tanára Angyalffy volt: utóbb Thaisz András, a volt főkapitány, Elek apja ajánlatára Zsivora György, az 1848-ban kinevezett első nem nemes septemvir, járt hozzánk, s nagy eredménnyel oktatta különösen Júlia nővéremet a magyar nyelvben; jó eredménnyel mondom, mert Júlia utóbb nem éppen megvetendő állást is vívott ki magának mint magyar írónő.
Egy elsőrendű háziorvosnak évi fizetése akkoron 600 forint volt, egy másodrendű háziorvos fizetése 300 s 400 forint között ingadozott; Zsivora egy leckéért 1 forintot kapott, mind váltócé­dulában. Nagyon sajnálom, miszerint elfeledém a fentebb említett Pollák-féle ház egész második emeletéért (két szoba kivételével) mennyi házbért fizettünk; de ha emlékem nem csal, a házbér 2000 váltóforintot tett ki, mely összeg később 800 ezüst forintra lett convertálva.


PEST BEFÁSÍTÁSA HAJDAN
Tudvalevőleg az 1830-i tél rendkívül szigorú volt; a szegény ember sokat szenvedett fűtőanyag hiányában. Akkor történt az, hogy József nádor kiadta a rendeletet, hogy a városligeti fasor sudaras nyárfái mind vágassanak ki, s azok fája osztassék ki a szegények között. Úgy is lett. Sohasem feledem el, ama havon elterülő két sor hatalmas fa, a pusztulásnak mi különös benyomását hagyta hátra emlékemben. Ezután lett kiültetve a városligeti fasor, a még most is ott sínlődő négy sor vadgesztenyefákkal. Fölemlítésre méltónak tartottam e tényt különösen azért, mert furcsa világot vetett akkori közigazgatási s közlekedési viszonyainkra. A Pest legközelebbi szomszédságában levő határok, úgy mint: Kerepes, Gödöllő, Mácsa, Kálló, Aszód, Mindszent, Kartal, Szent-László, Isaszeg, ahol most egyik virágzó gazdaság a másik szomszédságában díszlik, csekély hasznot hajtó erdőségekkel valának elborítva; s mégis, hogy fát lehessen szerezni Pest szegényeinek, az egyetlen, e városban lévő nyilvános kertet valának kénytelenek a pusztulásnak szentelni.
Általában igen különös jelenség volt az, hogy József nádor, a Városligetnek, a Margitszigetnek, az alcsúti nagyszerű ültetvény­nek megalkotója, a kiváló kertész, a városban ültetendő minden egyes fának vagy bokornak esküdt ellensége vala. Mindig azt mondá: Die Bäume gehören nicht in die Stadt (Fák nem valók a városba). Mint kertésznek igaza lehetett, mert csakugyan, városban nehezebb, mint bárhol, fát nevelni s fenntartani; de mindamellett, akár szépségi, akár közegészségi, akár üdülési szempontból vesszük is szemügyre e tárgyat, a fa s bokornemű mégis valódi áldását képezi a városi lakosnak, akinek szeme s tüdeje felette sokat szenved a porlepte utcakövezet, a naphevítette magas házfalak s kopár terek befolyása alatt.


ELSŐ KOLERAJÁRVÁNY PESTEN
Ily közegészségügyi s közigazgatási ügy fölemlítése alkalmával akaratlanul fölmerül emlékemben az 1831-i első s legkegyetlenebb kolerajárvány. Atyám nem engedte, hogy a család ez évben falun töltse a nyarat. Pesten kelle maradnunk már csak azért is, mert orvosi segély itt volt legkönnyebben s leggyorsabban kapható. Jól emlék­szem az egyetem ifjúság zendülésére, amint tömegesen a hídon át Budára akartak menni a nádorhoz és Stáhlyt, az akkori proto­medicust akarták felkötni, akit, mint az akkor életbe léptetett elszigetelés s az egyik helyről a másik helyre való juthatást lehetetlenné tevő rendszabályok alkotóját, gyűlöltek.
A mi dadánk szörnyű kíváncsi levén mindenüvé elvitt bennünket, ahol valami látni vagy hallani való volt. A mostani Erzsébet térről - akkor Nagy tér - néztük, amint a gróf Steinlein-ház előtt - Erzsébet tér és Sas utca keleti szeglete - felállított huszárság oldalba vette a Nagy Híd, most Deák Ferenc utcán, a híd felé vonuló, helyesebben mondva, törtető tömeget. Azon huszárezrednek (a Ferdinánd főherceg nevét viselő ezred volt), melynek egy része ott fel vala állítva, ezredese báró Vécsey volt, ugyanaz, aki néhány évvel utóbb gárdakapitánnyá lett előléptetve s atyja az 1849-i évi vértanúnak, báró Vécsey honvédtábornoknak.
De nem is csodálom, ha akkoriban a lakosság megdöbbent s egyked­vűségét elveszítette. Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legna­gyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő. A nép pedig, az ilyenkor burjánként tenyésző izgatók által félrevezettetve, azon hiedelmet táplálta, hogy az urak megmérgezték a kutakat a szegé­nyek elpusztítására. Ezen balhiedelem komoly zavargásokra is szol­gál­tatott okot a Felvidéken, melyek lecsillapítására báró Eötvös Ignác, báró Eötvös József utóbbi miniszternek édesatyja lett kiküldve mint királyi biztos.
KÖZEGÉSZSÉGI VISZONYOK ÉS KÖZKERTEK
Általában a közegészségi s üdülési viszonyaink Pesten az ekkori időben a lehető legalantasabb fokon állottak. Az egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használta­tott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemét­ben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott. A mostani Széchenyi sétatér egészen 1846-ig szemét­lerakodó helyül szolgált. A Vásár tér, József tér, a Váci út, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott. Az egész Duna-parton végig üdülési hely és dísz gyanánt, csak a hídfőtől jobbra s balra, ott, ahol most az Első Magyar Általános Biztosító Társulat palotája s a Hangl-kioszk állanak, két alacsony kis oszlopos ház, s azok közelében néhány akácfa díszelgett, melyek egyike pálinkás, másika pedig charcutier-bolt (hentesbolt) volt. E házikók előtt ülve s majd a szalámiból falatozva, majd meg a likőrökből fel-felhaj­togatva nézték, hosszú tajtékpipáikból füstölve, semmittevőink, a hídon járó-kelőket.
Üdülés helyül azok számára, akik kocsival nem rendelkeztek, akkor más hely nem létezett, mint az Újépületet környező akác­fasor, amely sétány, hasonlítva azt többi akkori közhelyeinkhez, eléggé tisztán volt tartva; vagy talán csak nekem tűnt fel olyannak, aki gyermek­koromban különösen kedveltem a katonaságot, mely az Újépületet akkoron egész teljességében elfoglalta.




ELSŐ SZERELMEM
Az 1831-i kolerajárvány alkalmával az egyetem igazgatóságától engedélyt nyert atyám, hogy mi gyermekek délutánonként üdülési hely gyanánt a füvészkertet vehessük igénybe. Az egyetemi füvészkert azon telken létezett, melyen most a vegytani intézet áll, a Nemzeti Színház mögött. Akkoron azon egész telek, melyen most a Nemzeti Színház bérháza, a Nemzeti Színház maga s annak melléképületei állanak, herceg Grassalkovich Antal tulajdonát képezte, melyet a beérkező tisztek s igás fogatok számára major és házi, illetőleg kézi magtár gyanánt használtak, a herceg palotája ugyanazon ház lévén, mely a Hatvani- s Granátos-utca sarkán jelen­leg mint a rendőrség központi épülete most is létezik, de amely­nek helyén 1887 tavaszán egy nagyszerű új bérház-palota fog emeltetni.
Azon építészt, aki ezen új palotát építendi, felszólítottam, hogy a régi Grassalkovich-palotának lebontásával megbízott vállalkozótól venné meg a kapuívezetet, s azzal együtt az ezen ívezet kariatidjain nyugvó erkélyt is, s alkalmazza valamely copf-stylben általa szintén építendő új házon.
E kapuívezet s erkély a legszebb, amit e nemben Budapesten bírunk, éppen olyan szép, mint amilyen szép s korrekt volt a maga nemében az Egyetem utcai Szirmay-család háza kapuívezete s erkélye, de amely értékes részlet, utóbb még két emelet építtetvén e házra s az egész olajfestékkel mázoltatván be akkori tulajdonosa, Heckenast Gusztáv által, teljesen elveszett s többé senkinek fel nem tűnik.
A Grassalkovich-palota lépcsőzete s a termek elosztása hiányos s minden művészi kelléket nélkülöző; a lépcsőt, előcsarnokot s termek elosztását s díszítését illetőleg legtökéletesebb most még Budapesten a Podmaniczky-család hajdani seniorális háza a Barátok terén, amely most az Athenaeum tulajdonát képezi.
Ezen egyetemi füvészkert a mostani Múzeum körúti lejtméretnél körülbelül három öllel alacsonyabb felszínnel bírt s mint ily mélyen s nyirkosan fekvő telek nem volt talán éppen alkalmas üdülési helyül. De miután más nem volt, be kelle ezzel is érnünk. A Geramb-féle nőnöveldének szintén volt engedélye a füvészkert látogatására, s ez szolgáltatott nekem alkalmat ara, hogy először életemben mint hétéves gyermek, egy velem körülbelül egykorú leánykába, aki a Geramb-féle nevelőintézetben vala elhelyezve, beleszeressek. Már alig vártam délutánonkint, hogy a füvészkertbe induljunk, ahol azután rendes találkozóm volt P…y St….e-val, aki utóbb, mint rendkívüli szépség, sokat beszéltetett magáról.
Az első ajándék, melyet tőle kaptam, egy ébenfából készült, minia­ture lépték volt - mintegy ómen gyanánt, hogy valamikor sokat leendek elfoglalva hüvelykekkel s ölekkel s mindennemű építke­zé­si ügyekkel. A füvészkertbe egy meglehetős tágas vasrács­ajtón át s egy körülbelül 10 foknyi mélységű lépcsőn lehaladva jutottunk egy, a kert közepén elvonuló főútra. Ezen út jobb oldalán elhelye­zett lócák másodika volt rendes találkozási helyünk; aki kettőnk közül elsőnek érkezett, ott foglalt helyet s megvárta a másikát.
E füvészkerti idyll szinte eltűrhetővé, sőt, nem egy ízben örven­detessé tette a gyermekre nézve azt, ami a meglett embereket aggasztá, elszomorítá s kétségbeejté. Hisz a reánk ügyelőknek s talán a Geramb-nevelde főnöknőinek is, ily eseményteljes s mond­hatnám vészteljes időben, más gondjuk volt, mint ügyelni arra, mit cselek­szik, vagy mit látszik érezni a reájok bízott kis világ; tehet­tünk, ami akartunk ily viszonyok között, csak az egészség legyen meg, ki gondola a többivel.
Első szerelmem tárgyával soha többé nem találkozhattam; láttam, de csak távolról, s hallottam is róla, de mindezt oly viszonyok s körülmények között, melyek a viszontlátás örömeit aligha el nem keserítették volna.
Általában ezen első kolerajárvány alatt tapasztaltak mint megannyi kitörülhetetlen emlék vésődött a gyermek emlékébe s okozta valószínűleg azt, hogy mindaz, amit utóbb az 1849., 1856., 1866, s végre az 1873. és 1874.-i hason járványok alatt részint a táborban és kaszárnyában s majd ismét falun s a fővárosban tapasztaltam és átéltem, alig gyakorolt reám valami erősebb benyomást, mert mindig fölmerültek emlékemben gyermekkorom, e járvány egyes borzasztó körülményeivel szoros kapcsolatban álló rémképei, melyek fölelevenítése a jelennel szemben inkább csillapító, mint izgató hatással voltak reám.
(…)








FALUSI ÉLET VÁROSBAN
Kedélyes, a falusi életet megközelítő állapotok léteztek ekkoron fővárosunkban - amennyiben a maga házában vagy lakásában mindenki saját kényelmének s ízlésének megfelelő intézkedésekre tartotta magát feljogosítottnak, tekintet nélkül közegészségre, köz­ké­nyelemre s biztonságra vagy a szomszédok érdekeire. Lovat minden­ki tartott, aki csak némileg képes volt a kényelem legkezdetlegesebb igényeit kielégíteni. Nem is csoda, mert gyalog alig járt valaki ez akkoron, hasonlítva a jelenlegi főváros méreteivel, kis városban, minden képzelhető alkalommal igénybe lett véve a hintó. Jól emlék­szem például, hogy Mednyánszky báróné, a velünk egy házban lakó Batthyány Imre grófnénak nővére - hetenkint Budáról átjött nővéréhez ebédre, mely az akkori általános elfogadott divat szerint, pont két órakor tartatott meg.
Mednyánszky bárónő Budáról, a Várból négy lovon jött le, s mintha valamely útról érkezett volna meg, úgy jártatták a lóápoló legények lovait s azokat a vendég-istállóban helyezték el; mert Budára vissza­haj­tani, s ismét délután visszatérni hazaviendők úrnőjüket, ez már a rendén túl fárasztó lett volna, valamint a cselédségre, úgy az állatok­ra nézve is. De a mostani fogalmakhoz s viszonyokhoz hason­lítva, valódi veszélyteljes expedíciót képezett például valamely, télen, Budán rendezett, udvari bál vagy nevezetesebb magán-ünnepély.
Ilyenkor a pesti vendégek bundákban burkoltan hintaikkal egy-egy nagy kompon helyeztettek el. E komp azután az úszkáló jégtáblák között, csikorgó hidegben, nehány erősen felpálinkázott s a közmon­dásossá vált bárdolatlanság s gorombaság által kitűnő hajóslegény által, órákig tartó küzdelem után, nagy nehezen a budai partra átkor­má­nyoztatott. Nem ritkán, a pesti partról elindított komp a rohamosan alá úszó jég által levitetett egészen a Gellérthegy tövébe, illetőleg déli sarkán fekvő - Sáros-fürdő elé, ahonnan azután nagy kínok között megtörtént a kiszállítás és a felhajtás Buda várába. A mostani fogalmak s szokásokhoz képest valódi elszántság kellett ahhoz, hogy valaki ily viszonyok között Budára induljon mulatni.
Kivételesen előnyösekké a két testvér főváros (amint ekkor nevezni szokás volt) közötti közlekedési viszonyok csak akkor alakultak, ha a Duna jege megállott, ami akkoron többször történt meg, mint most. Nem azért, mintha erősebb teleink lettek volna, hanem - vélemé­nyem szerint azért -, mert a hidak pillérei akkoron nem nehezítették meg annyira, mint most, a jég képződését, össze­forrását s végre megállapodását.
Amint a jég megállapodott, azonnal az utak előállításához fogtak a város közegei, éspedig készült rendesen egy-két útvonal a gyalog­szánkók és gyalogosok számára, s ugyanannyi a kocsiközlekedés érdekében. A gyalogszánkókon való közlekedés rendkívül mulat­ta­tó volt, reánk, gyermekekre nézve legalább; folyton is koldultunk pénzt ilyenkor szüleinktől, hogy emez ártatlan sportot minél gyak­rab­­ban élvezhessük. A gyalogszánkók kormányosai között léteztek bizonyos fokozatok s voltak ezek között virtuózok is, akik nyíl­sebes­séggel tudtak végig rohanni a sima jégpályán. Este a fáklya­fény s élénk sürgés-forgás még inkább emelte ezen időtöltés az akkori fogalmak szerinti nagyszerűségét és mulatságosan szórakoz­tató voltát.
Nekünk is jutott ezen élvezetből, amennyiben alkalmilag az álló Duna jegén át fáklyafény mellett rándultunk át Budára, egy magyar színi előadást megnézendők.
Pedig ezen állapotok egészen a Lánchíd megnyitásáig s így tehát 1848-ig ilyenek maradtak, s mi, fiatalok éppen oly könnyen szán­tuk magunkat ekkoron el egy éjjeli Nordpol-Expeditióra (Északi-sarki expedícióra) - mint most, ha valaki az asphalt-járdán végig a Nemzeti Casinótól a Lipótváros valamely házába rendezendő táncmulatságba akar, költségkímélésből, gyalog elmenni.
HÁZTARTÁS
Az akkori időben hazánkban az angol ló még nem volt meghonosítva, amint ez utóbb gróf Széchenyi István fáradozásának s a még akkor, habár csak kezdetlegesen dívó lóversenyeknek köszön­hető volt. Az úri osztály vagy saját nevelésű, hazai fajú lovait hasz­nálta, vagy amennyiben nagyobb, inkább díszhintó-lovakat kívánt, a mecklenburgi fajt használta, amely hajdan híres faj most úgyszólván letűnt a lónevelés egéről teljesen.
Atyámnak rendkívül szép két mecklenburgi pej kancája volt, 16 markon (lómérték, egy marok = 4 hüvelyk, azaz 10,53 cm) felüli, nyírott farkú, szép s rendkívül szelíd állatok valának, általunk, gyermekek által kiválólag kedvelve s becézve; az egyiknek neve Náni, a másiké Lizi volt. Valódi ünnep volt reám nézve, ha öreg kocsisunk a Lizire felültetett, s én ilyenkor azon meggyőződésben, hogy lovagoltam, jól tartottam kedvenceimet dinnyehéjjal, kenyér­rel vagy cukorral, ami éppen került. Meg is szoktam ilyenképpen a lovakkal való érintkezést s már 9-10 éves koromban bátran lova­gol­tam, hol igáslovon, hol az ispán lován, hol pedig valamely kölcsön vett parasztlovon, mert saját hátaslovat csakis 14 éves koromban kaptam első ízben.
Tehenet, aki szerét tehette, mindenki tartott, mert a pesti milimárik akkor sem örvendettek jobb hírnek, mint jelenleg. A sertéshizlalás sem volt ritkaság még a főváros leglakottabb részeiben sem; mert hisz tudva levő dolog az, hogy a magyar ember nagyon kedveli a sertéshúst, kolbászt, hurkát, májosat. Márpedig a magyar ember éppen ez oknál fogva mindig szerette tudni, mi eledelen hizlalták azon sertést, melynek húsa az ő gyomrának van szentelve; a kolbászt pedig máshol, mint otthon elkészíteni, úgy amint kellett, nem tudták, de nem is volt szabad, mert hisz azt hallatlanságnak tartotta volna más kolbásszal élni, mint olyannal, mely a házi­asszony, de igen sok esetben a háziúr szeme láttára, őrködése s utasítása szerint készült.
Pesten alig tartott s rendezett valaki nagyobbszerű disznótorokat, mint Thaisz András Szövetség utcai házánál. Már maga azon tény, hogy e kiváló műveltségű, általánosan tisztelt s tudományosságánál fogva nagy elismerésben részesülő elsőrendű tabuláris prókátor s író a Szövetség utcába vonult vissza lakni - ez, mondom, mutatja azt, hogy valami mellékkörülmény is szerepelhetett, mikor ő amaz elhagyott helyen fekvő ház megvételére határozta el magát. Úr akart lenni a maga házában, s úgy is történt, A legszebb beren­de­zésű, egy család háztartásának kielégítésére elegendő, nagy sertés­hizlalót rendezett be Thaisz András uram Szövetség utcai saját házában. A hizlalda éppen kertje szomszédságában vala elhelyez­ve; nem emlékszem, hogy valaha valakinek eszébe jutott volna panaszkodni a bűz ellen, mert azt mindenki természetesnek tartotta, hogy a sertés házi hizlalása egy főkelléke a háztartásnak, s hogy az valami jó szaggal jár, senki sem képzelte.
Reánk, gyermekekre nézve nagy ünnep volt az, ha elvittek bennün­ket Thaisz bácsihoz disznótorra. Már jókor kikéredzkedtünk s hajtattunk ki, hogy az egész tor minden egyes teendőinek világos képét nyerhessük, melynek részletei rendkívül mulattatók valának reánk nézve.
A disznótor a következő nevezetesebb fázisokat foglalta magában: ölés, perzselés, forrázás, bontás, különféle pecsenyéknek való húsok, kolbász, hurka, májos töltelék elkészítése s a belekbe való töltése; végre nyílt tűz mellett sistergő sütés s annak elnémulása után azon­nal: tálalás. Ez után a különféle, a sertésből kikerülő ételek a leg­jobb kedvben s pohárköszöntések között fogyasztattak el. Ilyen­kor mindig csak a nénit sajnáltam, Thaisz bácsi nejét, akinek köte­les­sége volt, mindent kissé zsarnok, „Heferlgucker” („kotnyeles”) termé­sze­tű férje akarata s szeszélye szerint beren­dezni, s akinek az ünnepély elejétől fogva végéig nem volt nyugta férje folytonos, legtöbbnyire sürgető vagy korholó észrevételei, intései s követelései miatt. Thaisz András bácsi mintaképe vala a magyar férjeknek: önző, követelő, zsarnok s mindenféle őt nem illető részletekkel bíbelődő; s mindezt csak azért, mert állítása s hite szerint nejét nagyon szerette. Hány­szor hallottam ezeket emlegetni szegény anyámtól, aki nem egészen ugyan, de mégis némileg hasonló viszonyok között élt atyámmal szemben.
A KEREPESI ÚT HAJDANÁBAN
Ahányszor a Népszínház felé vezetnek most lépteim, mindig visszagondolok amaz időre, mikor mi Thaisz bácsihoz jártunk a Szövetség utcába disznótorra. A Kerepesi országút akkoron nem volt kikövezve s azon téren végig, melyen most a Népszínház áll, egy ága folyt a Rákos pataknak, melyen keresztül egy primitív híd vala elhelyezve. Az árkon túl kifelé állottak egymás mellett azon elővárosi csárdák, melyekben a fuvarosok valának elszállásolva, akik portékával érkeztek vagy voltak elindulandók.
Az Alföldre irányzott személy- és portéka-fuvarozást a Pest közelében fekvő magyar falvak parasztgazdái - akkor jobbágyai - bírlalták. E fuvarosok lakta helységek közül a legnevezetesebbek valának: Gödöllő, Kartal, Tura, Boldog. Mind magyar falvak, mert német és tót nem foglalkozott e tájon fuvarozással. Még mos is meglátszik lóállományukon s a lovak iránt megmaradt előszere­te­tükön, hogy valamikor e nemes s hasznos állatok segélyével keres­ték kenyerüket s gazdagodtak meg részben, mert amily könnyen szerez­ték, éppen oly könnyen pazarolták is el a dús szerzeményt.
A felvidéki fuvart a zólyomi, trencséni, liptói, gömöri fuvarosok mono­polizálták nagy szekereik s rendkívül kitartó s a hegymászást megszokott zömök lovaik segélyével. E fuvarosok nyeregből hajtották a négyes fogatot.
Az Erdély és a Kelet felé terjedő fuvarozást végre az oláh fuvaros­ság végezte; iszonyú magas kerekű, ponyvás, nehézkes járműveik elé 6-8-10, többnyire igen rosszul gondozott ló volt fogva, temér­dek kolomppal és csengővel ellátva, nyeregből hajtva, legtöbb eset­ben fullajtárral. Ez utóbbiak, ha érkeztek, vagy indultak valamely helyről, éktelen lármát s ordítozást vittek véghez, milyenről az embernek a mai viszonyok között alig lehet fogalma. Német fuvarost nálunk ritkán lehete látni, leginkább csak a gyapjúvásárok alkalmával Sziléziából valókat.
E három főosztályba voltak sorolhatók azon fuvarosok mind, kik a Józsefváros, akkor kültelki csárdáit ellepték. E csárdák mind a legkülönfélébb elnevezésekkel, illetve címekkel valának ellátva, s belsejükben élénk képét nyújtották a különféle nemzetiségeknek s viseletnek, de gyakran a fajtalanságnak s bűnnek is. Hasonlítottak némileg a tengeri városok dőzsölő matrózok benépesítette lebujai­hoz, melyekben a tengeren hónapok alatt megtakarított szerzemény néhány óra alatt elfecséreltetik.
(…)


AZ EGYSZERŰSÉGBEN IS LEHET FÉNYŰZÉS
Dacára a hajdan általán dívó, sokkal egyszerűbb életmódnak, nem kell azt hinni, hogy bizonyos részletekre nézve fényűzés nem gyako­rol­tatott. A férfiak ruházatában például a jelenlegihez hason­lítva, sokkal nagyobb belső értékkel bíró fényűzés volt úgyszólván álta­lános. Igaz, hogy amint mondani szokás volt, a valóban sok pénzbe kerülő tárgyak mind „férfi ágra” szereztettek be; azaz oly tartósak s a legnagyobb minutiositással választott anyagból készültek voltak, hogy azok beszerzése úgyszólván egy ember életére elegendők valának.
Igen sokba kerülő kiegészítő részét képezte a férfi-öltözetnek valamely kitűnő mestertől beszerzett ismétlő óra (Repetiruhr); pecsétgyűrű, mely nélkül okmányt érvényesen kiállítani nem lehe­tett, a címernek mesterileg végrehajtott metszésével; a botok fejét díszítő arany, ezüst, elefántcsontgombok, a legkülönfélébb ízlés s ötletek szerint elkészítve; az óraláncok végén csüngő breloque-ok, melyeket sok évvel utóbb joujou-nak neveztek el. A ruházatnak magá­nak okvetlenül legpazarabbul kiállított részét a fehérnemű képezte; egy-egy férfiingnek ára a legfinomabb vászonból, csipke­fodorral kihányva 20-25-30 forint volt, kivált miután utóbb a csipkefodrot hímzés helyettesítette.
A fiatal uracsok egy-egy mellénye hímzések által gazdagon díszítve, oly árt képviselt, amilyen árért most egy egész öltözéket vehetünk.
A posztónak akkori finomságáról és tartósságáról, de egyszersmind tetemes áráról alig lehet most fogalmunk; egy-egy finom posztóból készült ruhadarab eltartott 15-20 évig, s a kopottságnak alig mutatta jeleit.
Egyik kiváló s rendkívül sok gonddal kezelt részét a férfi öltözék­nek a csizma képezte, amit egészen természetesnek fogunk találni, ha meggondoljuk, hogy majdnem kivétel nélkül mindenki az idő­sebb férfiak közül hosszúszárú, úgynevezett magyar csizmát viselt, s ha meggondoljuk másrészről azt, hogy még jelenleg is, miután a műipar már oly nagy haladásnak örvend, alig képesek vargáink valóban jól illő, ízlésteljes külsőt mutató, de egyszersmind kényel­mes katona- vagy vadászcsizmát előállítani.
Régente sem volt ez könnyű s egy-egy valóban kiváló varga nagy hírnek örvendett; de a legtöbben uraink közül nem ráncos vagy ványolt, hanem nyelvre kivágott csizmát viseltek, mert az utóbbi­akat könnyebb volt a lábra magára jól illőleg elkészíteni. Atyám rend­kí­vül finnyás levén, Drezdában készíttette magyar csizmáit, ahol egy, a hadsereg, illetőleg a testőrség számára dolgozó rend­kívül híres varga létezett. Hát még e nehezen előállított csizmák kifényesí­tése mennyi bajba s gondba került, a sámfa pontos méretei, a bőr sima­sága s lágysága, a kefe középszerű, de éppen elegendő élessége, a fénymáz, vulgo „Schuhwichs” (közön­sé­gesen „cipőpaszta”) jósága s végre a legények ügyessége a csizmák egyenletes s ragyogó kifé­nye­sí­té­sét illetőleg, mindez nem ritkán sok gondot s bajt okozott a tisztogató legénynek s folytonos meg­feddésével s oktatásával járt, természetesen nem menten minden bosszúságtól. Egész Pesten leg­job­ban készült s fényesített csizmát hordott Szentgyörgyi Horváth Já­nos, a jelenlegi Koronaherceg utcai „Haris-bazár” akkori tulaj­donosa.
ZENE, SZÍNHÁZ, SZÍNMŰVÉSZET
Atyám általában sűrűn közlekedett Drezdával, nemcsak mert nejének szüleivel s testvéreivel atyafiságosan érintkezett, de mert Karl Maria Weber, a „Bűvös vadász” világhírű zeneszerzőjével jó barátságban élt s vele levelezett. E baráti viszonyból kifolyólag a „Pretiosa” zenemű szerzése alkalmával atyám több magyar, Bihari-féle nótát küldött Webernek; e nótákat Aszódon Bihari játéka után nővéreim zenetanára kottázta s rendezte be zongorára.
Felemlítvén Karl Maria Webert és azzal összeköttetésben a „Bűvös vadász” operát, természetszerűleg föl is elevenültek emlékemben gyermekéveim mindazon mozzanatai, melyek az akkor divó szórakoztatási tényezőkkel hozának kapcsolatba.
Hajdan, 1837-ig Pesten csakis egy színház létezett, az úgynevezett „Német Színház”. E belsejét illetőleg nagy és szép színház ott állott, ahol most a Haas-palota díszeleg, a Gizella téren. Hajdan e tért „Színház térnek” nevezték. A színházépületnek földszintjén két bolt volt a többek között, amelyek rendkívül nagy látogatottságnak örvendtek, s Pest nevezetességei közé valának sorolhatók. Azok egyike, amelyre hosszasan azontúl is irigy szemekkel néztem, a Fuchs cég nagyhírű szivar-raktára, egyike az e nembeli legjobb berendezésű s választékú gyári raktáraknak, mert a Fuchs cég nemcsak Havanna eredetű, de a saját gyárában készült szivarokkal is látta el Pestet és az egész országot. E szivargyár egészen a dohány-egyedáruságnak a Bach-korszak alatti behozataláig állott fenn, amikor azután beváltatott.
A másik bolt egy, a pozsonyi süteményt utánzó kalácsos boltja volt, az úgynevezett „Beigelbäckerin”. E bolt volt általános találkozási helye a pesti kicsi, nagy, fél és egész, gyermek és ifjú világnak; itt voltak találhatók a gyermekek dadáik, a fiatal kisasszonyok neve­lőnőik, a serdülő fiatalok nevelőik kíséretében; itt adtak légyottot egymásnak a szerelmesek, a fiatal nők s udvarlók az e célra használni szokott, minden csak kigondolható találmányú, jellegű s természetű jelek által útbaigazítva. Én részemről mint gyermek, mint tanuló s mint ifjú egyaránt gyakran s a legérdekesebb körülmények s viszonyok között valék hű látogatója e szerény boltnak, s az ott tapasztaltaknak s észlelteknek igen sok kellemesen töltött órát s érdekes kalandot köszöntem.
A színház épületének külseje rideg s minden melegség nélküli olasz copf-stylben vala építve; a főhomlokzatot díszítő szobrok Thorvaldsen műhelyéből kerültek ki. A színház égése után, e megmentett szobrok hová kerültek, megvallom, nem tudom; hisz az illető, ezen kiváló építményre ügyelő közegek azt sem tudták, hogy csakugyan Thorvaldsen volt ama szobrok mestere, s így aligha fordítottak azokra valami különös figyelmet a falak lebontása alkalmával. A színház nézőtere feltűnő tágas volt, négyemeletes, a milanói Scala-színházra emlékeztetett; de éppen e nagyságánál, magasságánál s fogyatékos világításánál fogva - akkor olaj hasz­náltatott csak - mogorva, hideg s minden lakályosságot s kedé­lyességet nélkülöző benyomást gyakorolt látogatójára. Télen át iszonyú hideg volt e színház, mert fűtési készülékről szó sem volt; bundában, lábzsákkal s az öregebb urak kucsmákkal ellátva hallgatták s nézték, de dacára e készülékeknek gyakran mégiscsak inkább dideregték végig az előadásokat. Egy másik igen kellemetlen körülmény tette gyakran majdnem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást s ez azon iszonyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, mellyel a minden emeleten feles számmal elhelye­zett, de mondhatatlanul elhanyagolt állapotban sínlődő s rondán tartott árnyékszékek az egész épületet elárasztották. Közegészségi vagy közkényelmi intézkedésekről akkor szó sem volt; hisz még most is mi nehéz e tekintetben valamely gyökeresebb újítás létesítése. De dacára eme itt felemlített körülményeknek, a színház rendesen jól volt látogatva, s mint általán véve a régi Pest közönsége, sokkal inkább érdeklődött a művészet, különösen a zeneművészet körül, mint a mostani; amint ezt a XVIII. század utolsó két évtizedében itt létesített, igen érdekes, jól szervezett s látogatott operaelőadások váltig bizonyítják.
Mint gyermek, megítélni az opera-előadások minőségét nemigen tudtam; csak arra emlékszem, hogy a három legelső dalmű, melyet valaha hallottam, a következők valának: „Varázsfuvola”, „Norma”, „Ördög Róbert”. A legjobb külhoni művészek, akikre emlékszem, valának: Schebest kisasszony mint Norma és Alice; Breiten tenorista, kiváló mint Róbert. Az idevalók közül: Minknére mint igen kitűnő drámai énekesnőre s utóbb tanuló koromban a most még élő, de elöregedett Stollra, mint kitűnő tenor-énekesre emlékszem.
Annál jobban ismertem a drámai művészeket, mert ezen előadások, melyek cselekményét és nyelvezetét jól értettem, rendkívül érdekeltek és mulattattak. (…)
A színészet, helyesebben mondva német színészet, mert csak ilyen lé­tezett itt Pesten, nemcsak a középosztályt, de a főúri köröket is ér­de­­kelte, miről főleg tanúságot tesz az is, hogy egy gróf Brunswick, majd gróf Ráday foglalkozának a Német Színház ügyének vezetésével.
A szegény magyar múzsa csak nagy nehezen tudott a Várszínházban ideiglenesnél ideiglenesebb elhelyezést találni, ahol aztán művé­sze­ink­nek legalább futólagos alkalmuk nyílt bebizonyíthatni azt, hogy léteznek magyar színészek is, amely körülmény néhány év múltán csakugyan nagyon sietteté a magyar színház Pesten való létesítését.
(…)
NYILVÁNOS MULATÓHELYEK
A polgárság akkor mulatóhelyei akkoron a „Polgári Lövölde” és „Augarten” (ad normam Bécs) (Bécs mintájára) valának.
A Lövölde a jelenlegi Lövész utca végén, a Vámház körutat, hajdan Mészáros utcát szegélyző, még létezett várfal mentében vala elhelyezve s a város végét jelezte. Az „Augarten” a mostani Erzsé­betváros azon telkein terült el, melyekből utóbb az István tér lett alkotva, s amaz oldalon szintén a város véghatárának volt mondható. A külső Dob és Király utcába, a Valero selyemgyár most létező tekin­télyes épületét kivéve, mely után „Selyemgyár” utcának neveztetett a jelenlegi „Gyár utca”, alig egy pár ház, a többek között a most legközelebb lerombolandó „Vas-fürdő” és az Árok utca szegletén most is fennálló Pallavicini őrgróf tulajdonát képező egy­emeletes ódon ház állott. Ezek közé ékelve nehány vászonfehérítő üzlet volt elhelyezve, ami leginkább bizonyítja, mennyire elhagyott s kevés értékkel bíró volt akkoron a városnak azon része. Mi roppant változást idézett elő a közel lefolyt fél század! Általában azonban a mulatóhelyek, talán a színház s egy-egy ideiglenesen idevetődött cirkusz kivételével, nem voltak oly látogatottak, mint jelenleg, mikor az ellenkező arányt tapasztaljuk. A látogatottságnak egyik főfeltétele hiányzott akkoron, mert az életmód általában sokkal háziasabban volt berendezve, mint a jelen korszakban, amikor úgyszólván minden­ki családostul a nyilvános helyeken él. Reggelijét, ebédjét s vacsoráját mindenki otthon költötte el s az egészen a kivételes esetekhez tartozott, ha valaki künn a szabadban vacsorált. Ezen körülményre különösen azért emlékszem élénken, mert anyám nem hódolt az általános szokásnak, valamint reggelizni, úgy vacsorálni is mindig, tavasztól késő őszig a szabadban szeretett.
Ezen általánosan dívó szokásnál fogva, nem is létezhetett abban az időben annyi kávéház, kiosk stb., mint jelenleg. Csak lassankint kezdették a fogadósok az udvarokat igénybe venni s „Garten-Restauratió”-nak („kertvendéglőnek”) nevezték azt el, ha valamely udvarban nehány elalélt oleander-bokrot állítottak ki - mintegy mutatványul. A legszolidabb s a legjobb hírnek örvendő kávéháznak akkoron általában a „Kávéforrást” tartották, mely jó hírnevét egészen a 70-es évekig tartotta fenn sértetlenül. Pedig bizony nagyon szerény berendezésű s még szerényebb méretekkel dicsekvő üzletnek volt mondható; dacára eme körülménynek, a jó kiszolgálat, a nyújtott italok ízletessége s az ott egybegyűlő társaság váloga­tottsága, amire akkor még sokat adtak, tartotta fenn jó hírét.
Kevésbé lakályos, de annál élénkebb volt az, mely a Wurm-Hofban létezett, ott, hol most Sárkány üzlete van elhelyezve. E már nagyobb méretek szerint berendezett helyiség gyűlpontja vala azoknak, akik a lóvásárlási üzlettel s ami ennél még fontosabb, de veszélyesebb is, a kártyajátékkal foglalkoztak s töltötték idejöket. E két kávéházon kívül csak a „Hét Választó Szálloda” (ott, hol most a „Nemzeti Szálloda” áll) ódon kávéházára emlékszem; e kávéház előtt végig elhelyezett zöldre festett falócákon egész napon át üldögélt a tétlenek csoportja, pipálgatva és csibukozva, a legfinomabb magyar s török dohány füstfelhőibe ölvén unalmukat. (…)
KARÁCSONYFA
E lassankint tünedező gyermekéveim legszebb és legkedélyesebb emlékeit a karácsonyi ünnepek képezték: miért voltak ez emlékek olyan drágák előttem s mi oknál fogva emlékszem vissza még most is örömmel amaz ártatlan ünnepélyekre, elmondám 1884. december 25-én a „Budapesti Hírlap” napilapban.
E kis tárcacikknek azon részét, melyet mint naplókivonatot e keretbe tartozónak vélek, ide iktatom:
„Mikor az ember öregszik, s az élet bajaival vívott harcok után kedélyünk fásulni s lelkünk komorodni kezd, alig van valami, ami nagyobb megnyugvást s tisztább örömöt képes szerezni, mint a múltba vetett egy-egy pillantás, mely elénk varázsolja azon kedélyes, csendes családi képeket, hol a háttérből valódi boldogság sugárzik elő, s a gyermekkor tündér-álmai a szivárvány mosolygó színeivel vannak kifestve, szóval az élet tavaszát, létünk valódi hamisítatlan költészetét.
Ez emlékek hatása elenyészhetetlen; híven elkísérik az embert egész a sírig; a viharok el nem söprik; a boldogság el nem mossa azoknak képét soha; élénken elénk ragyog a messze múltból is. Hisz azoknak melegénél éledt fel kételyünk először s az ott szerzett benyomások gyakorolnak mindenha legnagyobb hatást kedélyvilágunkra.
Midőn a ma beköszöntött karácsonyi ünnepek alkalmából akarok valamit írni, csak ez emlékeket kell magam elé idéznem, s azok hívó szavamra, mint a mese tündérei megjelenvén, én újra átérzem ama kor ártatlan örömeit, édes boldogságát, s képes vagyok híven elbeszélni.
Különösen a karácsony ünnepe tartozik kegyelt gyermekkori emlé­keim közé, éspedig azért is, mert azóta sem láttam oly fenséges celeb­ritással megülve, mint családunkban. Boldogult anyám nem­csak mély vallásos érzületét, de az ő családjának ősi traditióit is átplántálta a karácsony megünneplésében mihozzánk.
A gyermek nevelésének irányát illetőleg teljes egyetértés létezett szülőim között, mindketten azt tartották, hogy annak kedélyét kell elsősorban nevelni, s erre leghathatósabb módnak az ígérkezett, hogy megkedveltetik vele a családi életet, ha annak fenséges költészete ihleti meg először a gyermek viaszpuha kedélyét.
Emellett azonban puritán szigort gyakoroltak szorgalmunk s magunk­viselete fölött.
Büszkén vallom, hogy gyermekkoromban tanultam meg dolgozni, illetőleg folyton foglalkozni, de egyszersmind kedélyesen mulatni is; e két, akkor elsajátított tulajdont megtartottam mindvégig.
Édesanyám sokat örökölt atyjának költői kedélyéből, s a vallás külső szertartásait is bizonyos költői áhítattal végezte. Különösen a mód, mellyel a karácsonyi ünnepeket és a szilveszter estéjét megünne­peltük, marad előttem feledhetetlen. Szívvilágunk e napokban a nemes eszmék egész légióival gazdagodott meg, s a családi élet poézisa felmagasztosult szemeink előtt.
De hát talán a családi élet is más volt akkor; mintha ma már hiányoznék belőle ama patriarchális fenség, melyet a vallás glóriája övezett körül, összeforrasztva a szíveket egy szent érzelemben; vagy talán csak én látom azt ridegebbnek ma már?...
No, de nem fűzöm tovább a reflexiókat, még komor hangulatot kelthetnének, a karácsony pedig a vidámság, a boldogság ünnepe.
Elmondom röviden, hogy minő lefolyású volt családunkban az én gyermekéveimnek karácsonya. Német divat szerint ünnepeltük meg azokat, s e divatot, úgy látszik, édesanyám honosította meg hazánk­ban.
A gyermekeknek, amennyiben koruk által arra képesítve voltak, már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. E jegyzékek oly szerkezetűek tartoztak lenni, hogy azokon kifejezést nyerjen a gyermek kedvenc eszméiről való felfogása.
Ha azok valamelyikén haszontalanságok és múló játékszerek voltak följegyezve, az szüleink részéről visszadobatott, s ilyenkor újat kelle fogalmaznunk.
Elérkezvén karácsony napja, ebéd után öt órakor - akkor a divatos étkezési idő 2-3 óra volt - megkezdődött az ünnepély éspedig a következő sorrendben. Pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő (mint valódi pater domus - a ház atyja) mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot, szeretetteljes hangon buzdítá őket további hűségre, jó magaviseletre és végezetül szelíd, jóságteli szavakban kifejezte azon óhajtását, hogy a jövő évet is házunkban töltsék, mire a cselédek meghatottan távoztak.
Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek - öten voltunk - egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat.
Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apának komoly, áhítatos magatartása, az anyának jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melynek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött az esthez, mily szorgalmasan tanultunk, hogy érdemesnek érezzük magunkat reá.
Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk aprón megvizsgálta a nyert ajándékokat s mindegyikünk külön, forró, hálás kézcsókokkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Irigységről vagy külön pártfogásról szó sem lehetett, hisz mindegyikünk azt kapta, amit kívánt, s ez érzés különben sem találhatott volna utat kebleinkbe, mert az telis-tele volt igazi boldogsággal. Ilyenkor át lett engedve nekünk a tágas ebédlő s korlátlan jog adatott bármily éktelen lármát csapni s forrongást jelenetezni. Mi sem természetesebb, mint hogy mi teljesen éltünk, sőt tán kissé vissza is éltünk e joggal, s gyermekkedélyünk tomboló kedve mindaddig nem ismert határt, míg álmosság és fáradtság szelídebb viseletre nem késztetett minket, szóval míg nyugodni nem tértünk.
Ezt megelőzőleg azonban szüleinktől nehány tanácsot és intelmet kellett meghallgatnunk. Az akkor hallott szavak mélyen vésődtek lelkünkbe s egész éven, mint intő jobb lebegtek előttünk.
Szóval az álom angyalai a legboldogabb gyermekeket ringatták karjaik között.
Midőn ez apró emlékek, mint megannyi édes reminiscentia szemeim előtt megjelennek, csaknem zúgolódásra fakad ajkam a végzet örök törvénye ellen, s panaszolva kérdem; hogy mért kell a gyermek­évekkel a gyermek boldogságának is örökre eltűnnie?
Bocsásson meg a szíves olvasó, ha talán kissé sokat is foglalkozám nagyon is subjectív természetű gyermekemlékeimmel. Tevém azt részben annak demonstrálásáért is, hogy a karácsonynak akkor azon módon történt megünneplése sokkal mélyebb nyomokat hagyott az emberek kedélyében, mint manapság, midőn az már nem egyéb, mint egy részről ajándékokkal való elhalmozása a hozzánk tarto­zóknak, másrészről csakis külső mulatozás, mely helyenkint dorbézolásba fajul el.
Fentebb említém, hogy a karácsonynak a mai formák szerint való megünneplését vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban, s ezt joggal mondhatom.
Midőn szüleim Pestre jöttek első ízben telelni, még sehol karácsony­fát (fenyőgallyakat) nem árultak, maguk szüleim is az első években papirosból készítették azt.
Az első karácsony, melynek megünneplésére visszaemlékezem, az 1828-i volt. Híven emlékezem arra is, hogy az első években, rokonságunk tagjai, de sőt idegenek közül is számosan jöttek megtekinteni, mi módon ünnepeljük mi azt meg.
Hogy divatos kifejezést használjak, e mód akkor sensatiót csinált, s minden szemlélője sietett azt megismertetni ismerőseivel, barátaival, de általánosan csak a 40-es években tudott elterjedni.
Előttem a karácsony megünneplése mindenkor oly kegyeletteljes tény volt, hogy azt elmulasztani súlyos veszteségnek tartottam volna. 1883-ig csaknem minden karácsonyestét családias körben töltöttem, részint édesanyámnál, részint fivéremnél, részint pedig az utóbbi években rokonaimnál.
Kivételt csakis az 1834., 1835., 1836. és 1837-i évek képeztek, melyeket mint tanuló Miskolcon töltöttem. Az 1845-i karácsony alatt Magdeburgban valék, az 1849-i karácsony-napokat pedig ezredem­nél töltém Lodiban, míg az 1864-it Párisban, hol kétszeres súllyal nehezedett rám az elhagyatottság és elszigeteltség komor tudata.
Az 1883-i karácsony volt rám nézve a legszomorúbb, melyet valaha átéltem; ekkor halt meg ugyanis barátom és atyámfia ifj. Ráday Gedeon gróf, honvédelmi miniszter, kinek derült családi tűzhelyénél annyi boldog karácsonyestét töltöttem el egy évtizeden át azon időben, midőn már saját otthonommal többé nem rendelkeztem.
Mindamellett nyugodt, elégült kedéllyel mondhatom, hogy a karácsonyi ünnepek édes boldogságából hosszú éveken át kivettem részemet. Hála érte a Mindenhatónak! S ha most kissé ridegebb színben lép is elém a Megváltó születésnapjának évfordulója, vigasztal azon tudat, hogy örök sorsa az élőnek veszteségeket szenvedni, halottakat siratni.
Kívánok mindenkinek oly boldog karácsonyünnepeket, minőket én élveztem.”
Mikor testvéröcsém, Ármin 1886. november 28-án Óbudán mint koronauradalmi jószágigazgató meghalt, én Aszódon, december hó 1-én végbement temetése után fiaitól emlékül csak azon bronz csengőt kértem el, mellyel öcsém húsz éven át minden karácsony­estén jelt adott a gyermekeknek és cselédeknek, hogy felkészült a karácsonyfája.
(...)
A GÓLYA HOZTA
A harmincas évek elején, alig két-három évvel atyám halála előtt, különös esemény lepte meg a családot; eseménynek mondom, ha egy körülbelül 63 éves apának s egy 42 éves anyának 6-7 évi szünet után ismét gyermekök születik. Így történt az nálunk; s a kis Marit, hogy a gólya hozta, mindnyájan meg valánk győződve, noha kevés­sel azután már kételyeim támadtak a gólya segélyével eszközölt sza­porodás miatt - amint annak helyén elmesélni nem mulasztandom el.
Hogy életem elejétől fogva minden egyes körülményre oly jól emlékszem, egyik fő ok éppen az itt említett körülményben rejlik, helyesebben mondva keresendő. Anyánk rendkívül igénybe volt véve, s idejét ugyan ügyesen kelle beosztania s elosztania egy csecsemő s egy már világba járó leánya között. E korszak a mi szabadságunk korszaka volt; csakhogy otthon csend legyen, szívesen eleresztettek sétálni délelőtt, meg délután is, rendesen a dadával, s ha ez el volt foglalva, a pesztrával s Urbán urammal, atyám meghitt komornyikjával, aki mint felügyelő lőn mellénk adva.
Elképzelhető, mennyit láttunk s hallottunk e sétáink közben, tettünk bizony nemegyszer olyasmit s hallottunk nemegyszer olyanokat is, melyeket tán jobb lett volna nem hallanunk, s meg nem is tennünk. De másrészről tagadhatatlan az, hogy e szabad élet, melynek segélyével mindenüvé eljutottunk, nagyban előmozdította látkörünk tágítását, önállóságunkat s bátorságunkat, s megvetette bizonyos tekintetben a gyerek agyában az észlelődés és szemlélődés magvát, mely legfőbb esetben helyettesíteni képes a száraz tanulmányt.
Emlékező tehetségemet s a helyekkel s eseményekkel való részletes megismerkedést rendkívül fokozta s emelte ama körülmény, hogy én, már mint kis deák, nem naplót még, de emlékkönyvet vittem, melybe sok reám nézve meglepő eseményeket vagy megtörténteket bejegyeztem, természetesen gyermeki ésszel és felfogással, de elegendőképpen arra nézve, hogy utóbb általános képek s vázlatok előállítására képesítsen.


ELSŐ KÉTKEDÉS
Atyám nagy beteg lett. Egy, orvosai tanácsa ellenére, de saját véleménye szerint hasznosnak s szükségesnek tartott, Karlsbadban töltött gyógyidény őt a legnagyobb veszélybe döntötte. Naponta vártuk kimúlását. Ezen aggályteljes napok alatt nemcsak szegény anyánk s mi gyermekek, de az összes háznép nagyon le volt verve - a rendes teendőkre nézve megzavarva -, s a háztartás kerékvágásából egészen kibillentve. Én akkor kilencéves fiú voltam, kedvence a házbelieknek általában, de elbecézett kedvence különösen a női cselédségnek; mindig jókedvű valék s élénk, tréfára s játékra kész; sohasem vádaskodtam, s ahol lehetett vagy kelletett, védője és ügyésze valék a cselédeknek föllebbvalóikkal, vagy szüleikkel szem­ben; megtakarított filléreimet közöttük osztottam szét, hogy legyen kendőre, pántlikára - meg hogy legyen dohányra - meg borravalóra.
Egy éjjel - atyám halála napját megelőzőleg - a gyermekszobában elhelyezett ágyamban feküdtem, álmatlanul s keservesen sírva az atyám kétségbeejtő állapotáról hallatszó hírek felett. Az összes cselédség talpon volt, s így természetesen a női cselédek is. Nővérem szobalánya, Rézi, egy igen csinos szőke leány, hallván a mellékszobából zokogásomat, bejön hozzám, s eleinte csevegni s utóbb vigasztani kezdett. E vigasztalás közelebbi érintkezésbe hozván a csinos lánnyal, nagy hatással volt reám; - és én e perctől fogva meg voltam győződve afelől, hogy egyedül a nők képesek bennünket, ha szenvedünk s valamely nagy fájdalomtól lesújtatunk, valóban megvigasztalni. Ez időtől fogva Rézit nem akartam többé nélkülözni, mindig körülötte és mellette valék, amiért gyakori korholást kellett tűrnöm. A korholással azonban mit sem gondoltam, s habár titokban, de mégis minduntalan találkoztam vele, az ő előzé­kenysége által erre felbátorítva, s hízelegtem neki, amit szívesen engedett és fogadott.
E csekély esemény nagy hatással volt jövőmre, mert anyám kevéssel azután, a látottakból s hallottakból meggyőződvén afelől, hogy lehetetlen élénk vérmérsékletű fiúgyermeket a sok női cselédség környezetében helyesen nevelni, gyorsan s véglegesen határozott mindazokra nézve, melyek utóbb jótékony s helyes befolyással voltak nevelésünk irányára s vitelére általában. Nem ok nélkül állítom tehát, hogy életem minden nevezetes fordulatában mindig a nő volt azon tényező, mely cselekedeteimet irányozta s ezáltal végzetemet uralta és kormányozta. Nem panaszképpen említem itt azt fel, mert szívesen s mintegy akaratlanul engedtem mindenkoron ama befolyásnak, melyet a nők reám gyakoroltak, meggyőződvén afelől, hogy finom érzék, tapintat s kedély dolgában hasonlíthatat­lanul felebb állanak nálunk, férfiaknál.




ATYÁM HALÁLA
Atyám súlyos betegségéből föllábalni többé képes nem volt; s csakugyan néhány hét elteltével 1833. évi szeptember havában, alig 66 éves korában kimúlt, hagyván hátra egy özvegyet s öt árvát, miután három fiú kicsi gyermekkorában, a húszas évek alatt itt Pesten uralgó veres himlő- és vörhenyjárványnak esett áldozatul. (...)
Atyám halálos ágyán, midőn anyánktól s tőlünk gyermekektől búcsúzott, élőszóval meghagyta, hogy temetése legyen egyszerű, szónoklatot csakis Kalchbrenner pesti német lelkésznek van meg­engedve felette tartania, pesti magyar egyház akkor még nem létezvén. (...)
Atyám halálos ágyán mondott eme öntudatos szavai s többi élőszóval előadott rendelkezései nagy s maradandó benyomást hagytak hátra gyermeki kedélyemben. Azon nyugalom, mellyel mindazt élete végpercében elmondotta, a halálról való elijesztő képzelmet lelkemből örökre elűzték; a halál fogalma elvesztette reám nézve a rettenetesnek benyomását s inkább egy öntudatos, kedélyes s sokat jelentő búcsúnak vette föl szerepét. Ez volt azon benyomás, melyet az önmagával kibékült haldokló szülének szavai az őt körülálló siránkozó családra előidézett. De az élet maga azután e megadásteljes érzést sokban megváltoztatta, mert a családfő kimú­lása, ezt gyermeki ésszel is csakhamar felértem, válságos helyzetbe juttatta családunkat.
Annyi bizonyos, hogy gondatlan, öntudat nélkül átélt, kedves gyermekéveim itt véget értek; ami azon túl bekövetkezett, az mind már maga az élet, a korán beköszöntő élet volt, mely nem enged többé képzelődnünk, hanem a szigorú való által tart ébren s int bennünket komolyságra s megismertet, amint mondani szokás, az „élet gondjaival”.
Nem kell s nem szabad azt gondolnunk, hogy a gyermekeknek nincsenek gondjaik; vannak bizony, mégpedig feles számmal; csak­hogy a gyermek gondjait elsepri a könnyár, a férfi gondjai pedig mély, kitörölhetetlen barázdákat vésnek keblünkbe.
A KÉTELY RENDESEN A VÁLSÁG ELŐHÍRNÖKE
Atyám halála válságteljes helyzetbe juttatta családunkat, az egymást láncszemek gyanánt érintő események s körülmények egész sorozata képében.
Nagy szerencse volt az, reánk, fiúgyermekekre nézve, hogy atyánk utolsó tette mintegy az vala, hogy Hunfalvy Pált fogadta fel mellénk nevelőül. Ez által legalább egy irányba, bizonyos megnyugvás lőn előidézve, mert egy komoly, mindenki által dicsért férfinak belépése a családba akkor, midőn a családfő megszűnik lenni, bizonyára csakis megnyugvást szülhet.
Anyám magyar özvegységre jutott, ami akkoron annyit jelentett, hogy független bár, de mégis erkölcsileg felelős birtokosa, helye­sebben mondva bírlalója lett az összes vagyonnak. De anyámnak mint külföldinek, s így tehát nem szívesen látott s tűrt tagja családunknak, sokkal több akadállyal kelle megküzdenie, mint más, az ide való viszonyokkal némileg ismerős özvegynek. Hogy pedig a viszonyokat nem ismerte, annak tulajdonképpen édesatyánk volt az oka, aki soha semminemű családi, akár pénzbeli, akár gazdasági vagy peres ügyeket, sem az azokra vonatkozó ismertető adatokat nejével nem közlötte. Még inkább megnehezítette anyám állását, egy éppen kevéssel atyám halála előtt elvesztett fontos családi per, mely szerint a férfi-ágnak 250 000 forintnyi összeget kelle a leányágnak fizetnie.
Miután pedig anyám az összes Podmaniczky ősi javak egy negyedét bírta, őreája 62000 forint esett mint lefizetendő összeg, ami, tekintve az akkori pénz- s hitelviszonyokat, rendkívül nagy összegnek volt mondható.
Roppant hátrány volt anyámra nézve az is, hogy az akkor uralgó viszonyok következtében a magyar nyelvet nem sajátította el. Eme körülmény következtében a családi ülések alkalmával, milyenek akkor a sok közös vagyon miatt sűrűen tartattak, nemkülönben a gazdaságban való érintkezést illetőleg, mindig tolmácsra szorult, ami nem csekély alkalmatlanságára, s bajára volt számtalan esetben, s nem egy ízben érzékeny következményekkel járó félreértésre s összekoccanásra szolgáltatott alkalmat.
De édesanyám fennkölt lelke s a családja s új hazája iránti forró szeretet, joggal mondhatnám lelkesedés, csakhamar le tudta mind győzni az eléje gördülő akadályokat. Eréllyel s mégis gyengédséggel s elővigyázattal tudta megragadni családunk hajójának kor­mány­rúdját, amint ez a tanulókoromból egybeállított naplótöredékeimből bőven ki fog derülni.
















TANULÓKOROM
1834-1844


ANYÁM EMLÉKE
Az ősiség korában, szerény véleményem szerint, legalább az örökösödési rend, s abból kihatólag a különnemű családtagok közötti viszony, fölötte fonák s nem ritkán a családi békét felzavaró s felháborító volt.
Általában véve ugyanis, a figyermek vagy figyermekek valának az egyedüli örökösök.
A család női tagjai igen mostoha elbánásban részesültek, kivéve azon családokat, de ezek a dolog természetéből kifolyólag ritka esetek valának, ahol az összes birtok női ágra szóló vala, mely esetben a gyermekek nemi különbség nélkül egyformán osztakoztak.
De még ez utóbbi eset beálltával is, minden csak képzelhető s meg­en­gedhető s meg nem engedhető megtörtént arra nézve, hogy a leányok háttérbe szorítassanak, s a fiúk részei - melyeknek pedig a leány­gyermekek osztályrészeivel egészen egyformáknak kelletett volna lenniök - lehetőleg gyarapíttassanak s értékesebbekké tétessenek.
A fiú- s leánygyermekek közötti egyenlőtlenséget az osztályrészeket illetőleg leginkább példák által lehetséges illusztrálni. Így például a mi családunkban, kevés levén a női ágat illető birtok - egy-egy figyermekre körülbelől 4500 hold első rendű, legjobb minőségű birtokrész jutott osztályrészül. Ezen egyenlőtlenség, melyet sokat s gyakran hallottam említetni, engem mint igaztalanság rendkívül felháborított, s arra bírt, hogy anyámnál jelentkezve egész komoly­sággal előadjam neki, miszerint jövendőbeli osztálybeli előnyeimről lemondok nővéreim javára; anyám először megdicsért, amiért szívem jó sugallatának engedtem, de utóbb leszidott s elkergetett, azt mondván: Mische dich in keine Dinge, die du nicht verstehest (Ne ártsd magad semmiféle ügybe, amit nem értesz meg)!
Az egyedüli, de nagyon ephemer értékű előnye a leányoknak az volt, hogy a közös vagyonnak kelletett fedeznie kiházasításukat, holott a figyermekekre nézve ez irányban semmi gondoskodás nem történt, amely körülmény nem ritkán váratlan s így tehát rossz hatással volt, előre nem látott terhet róván azok vállaira, akik még szüleik éltében alapítottak családot, illetőleg megnősültek.
A magyar apa mindig a fiúk gyarapításáról s a család megörö­kítéséről beszélt, de dacára e beszédnek, s szószaporításnak, felnőtt fiaival gyakran rosszabbul bánt, mint cselédjeivel, s oly szűkre szabta a megélhetésre szükséges évi járandóságot, vagy pedig éppen nem szabta azt meg, hogy legtöbb esetben a fiú, ki mégis sokat emlegetett családjához méltóan kívánt élni, adósságokba merült, mielőtt vagyonhoz jutott.
E visszás körülmény, egészen a jelenkorig maradt meg egy bizonyos fokig, mert a magyar ember semmitől sem iszonyodik annyira, mint a rendtől s saját legbensőbb viszonyainak őszinte megismerésétől. Hisz még most is, mikor pedig az ősiség már rég ideje nem létezik, irtózunk egy végrendelet elkészítésétől s életünk biztosításától, mert mindkét esetben bizonyosnak tartjuk halálunkat - mintha a kaszás tőlünk kérdezné, mikor jelentkezhetik?
Régebben, ha egy ifjú ember megházasodott, az egyedüli, amiről roppant érdeklődéssel gondoskodtak, az volt: hogy legyen jó négy lova, egy pár liberiába bújtatott cselédje s nehány, lehetőleg gyakor­latlan szerkezetű hintaja. Pedig sem a négyes fogat, sem a cselédek, sem a járművek nem képezik véleményem szerint valamely kellemes otthonnak első s fő feltételeit. (...)
Ezen a mi viszonyainkhoz fontos adalékul még föl kell említenem az „özvegyi jogot”, mely a magyar nemzet a nők iránti lovagias érzelmeinek maradandó emléke marad ugyan mindörökre, de ott, hol családok fenntartásáról volt szó, éppen nem volt a maga helyén.
Nem nevetséges állapot volt-e az, látni egy családos apát, az élet delét már jóval túlhaladott férfit, aki még mindig anyja, mint „magyar özvegy” gondnokság alatt nyögött; semmiről s semmiben sem lévén képes önállóan rendelkezni; aki nem önmaga, hanem mindig csak anyja eszméi és bogarai segélyével gondolkozott s okoskodott. Volt eset reá, hogy 40-50 éves családapa naponta kapott édesanyjától csak éppen annyi aprópénzt - az akkori szólásmód szerint -, amennyit az öregasszony a maga korának ízlése és elvei szerint elegendőnek tartott arra nézve, hogy abból egy család elmu­las­son és idejét jól töltse. Ismertem magyar özvegyeket, akik egy fél századon át bírlalták a család, illetőleg a mellék-rokonok jogosan őket megillető, sőt gyakran neveikre is írt birtokokat. A rokonok éheztek, mialatt az özvegy nagy házat vitt s saját női ágon lévő rokonai számára gyűjtötte a filléreket az éhezők vagyonából.
Hogyan tudott ezen abnormitás megférni a családi vagyon s név irán­ti oly sokat emlegetett tisztelettel s hagyományosnak tartott ra­gasz­­kodással? Erre választ egyedül azon számtalan egymással hom­­lok­­egyenest ellenkező nézetek, szokások s törvények volnának képe­sek adni, melyektől társas s nyilvános életünk csak úgy hemzsegett.
Édesanyám mint „magyar özvegy” (hajdan a magyar özvegy élte végeig vagy legalább újból való férjhezmeneteléig gyászruhát viselt) gyermekei irányában a legnagyobb előszeretettel, figyelemmel s gyengédséggel járt el. Pedig nehéz, sőt mondhatnám igen kényes viszonyok között találta magát, mert öt élő gyermekei közül a két legidősebb már-már eladó hajadonok valának, míg az ötödik egy csecsemő-gyermek, és ez ellentétek közé beléékelve két fiú nevelése is volt reá bízva, akik az összes család ifjabb ágának egyedül reményét képezték, a másik ágon figyermek nem létében.
Az idősebb hajadonok egészen más életmódot áhítoztak, mint amely életmód illett volna az úrfiaknak s a csecsemő-leánykának. Anyánk nem ritkán igen visszás állásba jutott, mert azt sem tudta kinek s minek tegyen eleget. A nagyvilágban járni s dadáskodni, meg neve­lők­kel s vásott fiúkkal is bajlódni egyszerre, támasz és segély nélkül, ez oly feladat volt egy szeretetteljes anyára nézve, amely nem­egy­szer aggállyal hálózta körül úgyis lehangolt kedélyét, mert nem bírt sem nevelésénél, sem fajánál fogva azon önállósággal, bátorsággal s erélyességgel, mellyel a magyar nők majdnem általánosságban dicsekedhettek.
Anyám családi tanácsa, hogy úgy mondjam, akkoron három tagból állott: Thaisz András bácsiból, mint családunk tabularis prókáto­rá­ból; Hunfalvy Pálból, mint nevelőnkből; és Delcourt kisasszonyból, egy igen derék, hű s hozzánk s különösen édes anyánkhoz rendkívül ragaszkodó, francia, legitimista érzelmű nőből, akire idősebb nővéreink nevelése volt bízva. Hála az égnek, akkor még sem bonne-ok, sem oly nevelőnők nem léteztek, akik mindent tudnak s mindent tanítanak; a „cocotismus” ez újabb kinövése akkoron még nem volt divatos cikk.
E családi tanács a következő igen célszerű határozatokat hozta.
a) Mindenekelőtt a gyászidő legnagyobb részét falun, Aszódon, ősi fészkünkben fogjuk tölteni, részint azért, hogy a szegény atyám halálát követő izgalmakat visszavonultságban kipihenhessük; részint azért, hogy anyánk a gazdaság viszonyival s vagyoni állásával a családnak teljesen s részletesen megismerkedhessék.
b) Elhatároztatott, hogy öcsém s én Hunfalvy Pál nevelőnk által kísérve, egy távolabb eső tősgyökeres magyar városban fogunk, az akkori szokáshoz képest, nyilvános iskolába küldetni; főleg azért, mert a családi tanács igen jól belátta azt, hogy nők között figyer­mekeket helyesen nevelni nem lehet; részint, éspedig főleg azért, hogy mi fiúk, az akkor felmerülő s mindinkább terjedő eszméknek hódolva, teljesen megmagyarosodjunk. S éppen ez oknál fogva lett kiszemelve Miskolc városa, mely akkoron, úgy mint most, egy ágostai hitvallású gymnasiummal bírt, amely jó hírnek örvendett, s amely városban magyar szónál mást alig leend alkalmunk hallani.
c) Thaisz András véleménye szerint elhatároztatott továbbá, hogy a család iránt deferentiából, anyánk családostul felránduland, mielőtt még falura vonul vissza, Pozsonyba, ahol Szirmainé - báró Podma­niczky Terézia, elhalt atyánk egyetlen még életben levő testvére, mint magyar tekintélyes özvegy lakott. Ezen eljárást Thaisz András különösen azért tartotta szükségesnek, mert atyánk - mint ezt „Nap­ló­töredékem”első részében meg is említém - nem valami nagy kegyben állott családjánál, s nejét, anyánkat nagyratartva, nemigen engedte, hogy túl a rendjén szoros viszonyba lépjen mindazokkal, kiknek társaságát atyám nem tartotta sem nagyon élvezetesnek, sem pedig valami szerfelett tanulságosnak s kellemesnek egy oly kitűnő nevelésnek s magaviseletnek örvendő, idegen nőre nézve, mint amilyen az ő neje volt. Ahányszor társadalmi közelebbi érintkezé­sekről volt szó, atyám rendesen azt mondotta: „Zehn Schritte vom Leib” („Tíz lépés távolságra”) - mi által bőven indokolva tartotta az anyánk által tanúsítandó eljárást s magatartását.
De Thaisz András egészen helyesen okoskodott, midőn azt mondá: amit Podmaniczky Károlyné cselekedett, azért nem ő, hanem férje volt felelős, de amint Podmaniczky Károly özvegye jár el, a felelősség mindezért a „magyar özvegy” vállait terheli.
Ez itt feljegyzett határozatok közül a c) alatti került a dolog rendje szerint először is végrehajtás alá. Ezen Pozsonyba tett kirándulásunk örökké emlékezetes marad reám nézve, részint mert első utam volt ez, mely Aszód vagy Pest határán túl vitt, részint pedig és főleg azért, mert ez utunkat gőzhajón tettük meg, s ez az utazásnak oly módja, mely akkoron reánk, gyermekekre nézve valami egészen új látvány- s meseszerű alakot öltött. Az indulás előtti nap alkonyán lett a különféle ágynemű a hajóra szállítva, hogy ott este elhelyez­kedvén, az éjt a hajón töltsük, mert az indulás órája hajnali öt óra volt akkoron. Akinek valaha az életben volt alkalma egy számosabb tagból álló család közelebbi viszonyaival megismerkedhetni, annak fogalma lehet arról, egy ily különleges, az újdonság varázsa által ingerlő utazás mi rendkívüli esemény szerepét vette fel eddigelé egyhangú gyermekélményeink folyamában. Minden új volt előttünk, a hajó s annak belső berendezése egy magában álló világ színét viselte képzelmeink s az ismeretlentőli rettegés benyomása alatt. Az újdonság ingere és a kíváncsiság azonban csakhamar legyőzte a bennünk létező idegenkedést, s mi felhagyva a feszéllyel, berendez­kedtünk, mintha egy új lakás állott volna rendelkezésünkre. A felizgult képzelő tehetség és idegesség nemigen engedett aludnom s mire reggel öt óra előtt megszólalt a három szokásos ágyúdörgés s megindult a kerekek lármás mozgása, már talpon valék s csak nevelőnk által csitítva s tartóztatva, tudtam megmaradni csendesen, fekhelyemről lesve a kapitány vezényszavát, s matrózok sürgését és forgását, s mindazt, ami körülünk feltűnő és ismeretlen végbemegy.
A két napig tartó út közben látottak s tapasztaltak örömmel s meg­le­pe­téssel töltöttek el; Vác, Visegrád, Esztergom, Komárom, mind­meg­annyi nevezetes pont, melyek nevelőnk magyarázata s felvilá­gosításai nyomán egy új, előttünk ismeretlen világba helyez­tek át, egy meseszerű világba, mely jóval túlhaladta eddigi látkö­rün­ket. Minden nagyszerűnek, szépnek s varázshatalomtól körülöve­zettnek tűnt fel előttünk; a hajón való életet azonban csakhamar megszoktuk s megszerettük, mert dolgunk más, mint az ismeretlent bámulni s lesni nem volt, időnk a játszásra s hancúrozásra maradt elég.
Pozsony elé érve az akkor már kész koronázási domb s a várrom volt az, ami leginkább felkölté kíváncsiságunkat. Nagynénénk rendkívül szívesen fogadott, s tőle telhetőleg azon volt, hogy az őt anyánk részéről ért megtiszteltetést előzékenységgel s nekünk szerzendő időtöltés a mulatozás által viszonozza.
Nagynéném szállásán rendkívül mulattattak éneklő madarai, mert ez újdonság volt reám nézve, miután Sándor nagybátyámnál az akkori divatnak megfelelőleg, csakis a zenélő órákat bámulhattam s hallgathattam. A zenélő kanári és másnemű madarak hangversenye egészen elragadott s a nagynéném körében élő társalkodónő nem győzte soha eléggé gyorsan ismét felhúzni az egyszer lefutott óraműve­ket. Nagynénémnek nemcsak zenélő madarai, de zenélő szekrénye is volt, de ez - formája nem lévén természetesen oly tetszetős, mint a madarak külseje s tarka-barka tollazata - nem volt képes annyira kivívni tetszésemet, mint a tollas dalnokok víg csevegése és danája.
Pozsonyban még rendkívül érdekelt ottani gymnasiumunk, illetőleg lyceumunk megtekintése, mert azt mondották nekünk, hogy idővel philosophiát, phisicát és jogot hallgatandók ide fel fogunk küldetni.
A várrom, székesegyház stb. látnivalók csekélyebb vonzerőt gyako­roltak reám, de annál inkább felvillanyozta kíváncsiságomat a báró Prónay Istvánnal való ismeretség, akit nagynénénknél láttunk először. Báró Prónay István nyúlánk termetű, keleti barna, az olasz arcélekre emlékeztető vonásokkal, feltűnő szép és szellemdús kifejezésű fiatalember volt, aki különösen azért érdekelt, mert mint festőművészettel foglalkozó s így tehát körülbelül páratlan a maga nemében, egészen külön állást, szellemi fölény által megvilágítottat, foglalt el. Utóbb e fiatal mágnás-festőművész csakugyan Münchenbe költözött, ahol mint Kaulbach egyik legkitűnőbb s rendkívül kedvelt tanítványa feltűnő előmenetelt is tett a festőművészetben. Későbbi időkben, Pesten mulatván sokat, s egyik legkedveltebb, a fiatal úrihölgyek által különösen becézett tagja lévén a nagyvilágnak, mindenütt e néven volt ismeretes: a festő. Jelenleg nejével Pécelen él; kis falusi lakában hajdani művészi foglalkozásának még néhány példánya szemlélhető, emlékül egy fényesen megkezdett, de utóbb, fájdalom, végképpen elhagyott pályának.
A pozsonyi út, annak élményei s tapasztalásai bizonyos önállóságot öntöttek belénk, fiúkba, mintegy előízéül annak, ami majdan végbe­me­nend velünk, ha elhagyva nemsokára a családi tűzhelyet, elköl­tö­zünk idegen földre. Szinte borsódzott a hátam, ahányszor erre gondol­tam!
Utóbb a gőzhajóval való utazás természetesen nagyon divatba jött, mert hasonlítva az utazás e nemét a nehéz bárkáinkban, többnyire döcögős rossz utakon tett s fölötte költséges utazásainkkal, valódi gyönyörnek volt mondható a hajón való szabad járáskelés.
Bezzeg mikor gyermekkoromban először szálltam hajóra, nem gon­doltam, hányszor s mi különös alkalmakkor fogom még igénybe venni a közlekedés ez először reám oly idegenszerű hatást gyakorolt eszközét. A gőzhajózást ugyanis én s valószínűleg velem együtt utóbb mások is, mikor már ily ügyekkel bőven foglalkoztam vagyis foglalkoztunk, felhasználtam légyottok berendezésére. Mily kelle­mes meglepetés volt az, egy-egy szép nővel esetesen egy darab utat együtt tehetni meg; esetesen mondom, mert a véletlen mindig nagy szerepet játszik Amor mindennemű kalandjai alkalmával; a szerelem egy kis szerencse nélkül csak nem lehet el!!!
Hisz a gőzhajón órákig lehettünk el s járhattunk fel s alá anélkül, hogy ismertük egymást; véletlenül aztán közeledtünk egymáshoz s elcsodálkoztunk azon, hogy még nem akadt alkalmunk egymással megismerkedhetni. S végre ha már megismerkedtünk, mért ne toldanám meg utamat néhány állomással, hogy a szegény elhagyatott magában utazó nő idejét egy kis csevegés s együtt étkezés által megrövidítsem.
Fiatalság fiatalon gondolkozik, mondám egy helyen, de a fiatalság édesen és melegen tud érezni is, s ezzel leróvja nem egy, a fiatal gondolkozás okozta bűnét.
A bűnbocsánat a javulás jutalma!
AZ ŐSI FÉSZEK
A gyermek nevelését illetőleg, mint általában sok más ügyeinkre nézve, részben még most is tapogatózni vagyunk kénytelenek.
Az 1848-i események természetszerűleg halomra döntötték mindazt, ami régebben létezett s ebből kifolyólag a nevelési rendszernek is egészen meg kelle változnia. Annyival gyökeresebben alakult át e változás, mert éppen a jólelkű szülők - a forradalom utáni évek alatt teljesen parlagon hevervén a köz- s társadalmi ügyek - mintegy ösztönszerűleg, ha meggyőződésből nem is, egész erővel, mégpedig tagadhatatlanul nemes s jó szándéktól vezérelt erővel, gyermekeik gondos nevelésére vetették magukat lelkük s szülei szeretetük egész hevével.
Eme igen tiszteletre méltó ügyekezet eredménye gyanánt mintegy két nemzedéket adtunk e hazának, amely tulajdonképpen semmi rendszeres nevelésben nem részesült, mert azon mód, mely szerint fel lettek nevelve, teljesen szakított ugyan, a körülmények kénysze­rének engedve, a múlttal, anélkül, hogy annak helyébe valamely át- s meggondolt, az újabb viszonyoknak megfelelőt lettek volna képesek állítani. Hisz nem csoda, hogy így képződtek viszonyaink, mert e jelenség egész teljességében viszonyainkból fejlődött ki, valóságos átokká az ifjúságra nézve. Nem csoda, mondám, mert történelmünk egy tollvonással megsemmisült, a hajdani jogállapot - olyan amilyen - megszűnt lenni, a classicus nevelést ennek következtében szükség­telennek, sőt károsnak tartották; a reális nevelésről való helyes felfogás pedig még nem létezett, nálunk legalább. Vaktában tapoga­tózott mindenki, s a saját elvei s nézetei szerint nevelte fel azon emberi lényeket, akik azután utólag bizony nem mindig a saját kényök s kedvök szerint élhettek. Számtalan embriója keletkezett társadalmunknak, akik a régit nem ismerték s így tehát abból sem erkölcsi erőt, sem öntudatot, sem kitartást meríteni nem tudtak, a jelent pedig, mind szerintük s mind aszerint, amit hallottak s láttak rosszat, ismerni nem akarták s megvetették. E szegény fiatalság valóban elmondhatta a költő szavaival élve: Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény!
Természetes, hogy ily tartalom nélküli viszonyok között számtalan közülök erkölcsileg s anyagilag elzüllött.
Utóbb ugyan megjavultak e ferde viszonyok, de korántsem annyira, hogy a szüle - még ha dúsgazdag volt is, hátha még szegény - bizonyos polgári megnyugvással tekinthessen sarjai nevelése elé. Pedig bármi elveket valljunk is, talán paradoxonnak fog tetszeni, amit mondok, de nevelési rendszernek minden egyes országban annak viszonyaihoz mérten mindnyájunkra nézve egyformának kell lennie, mert az emberek a nevelés általi lehető egalizálása conditio sine qua nonja (mellőzhetetlen feltétele) a fiatal lény utóbbi bol­dogul­­hatásának.
Annyival inkább szükséges pedig ez, mert törvényeink nemcsak kimondották a törvény előtti egyenlőséget, de azt egészen helyes buzgalommal s józansággal életbe is léptették. Mivé lesz azután ily viszonyok között azon ifjú, akit, miután melegházi növény gyanánt elszigetelten azon világtól s emberektől neveltek, amelyben s akikkel majdan akarva, nem akarva élnie kellend, ha mint idegenszerű eszméktől s szokásoktól áthatott egyén lép embertársai közé, s lépten-nyomon megbotlik, sőt elbukik, mert általa nem ismert ösvényen kénytelen haladni.
Egyedül a kedélyképződés szerintem azon része a nevelésnek, melyet csakis a szüle képes alapjában kimívelni, szelídíteni s ido­mí­tani, míg a későbbi nevelésnek olyannak kell lennie, mely a gyermek szívébe átplántált kedélyességet meg tudja óvni a lelketlenség, kétszínűség s tettetés mindennemű ártalmas befo­lyásától.
A leánygyermek gondos jövőjének megfelelő nevelésben csakis otthon részesülhet anyja oldala mellett s családja körében. Természetes, hogy ott, ahol az anya a családjában lábra kapott viszonyoknál fogva nem maradhat meg többé igaz védangyala leányának, el kell válnia legdrágább kincsétől, hogy azt mások őrizetére bízza.
A fiúgyermeknek nemcsak kedélyét s háziasságát, de ami éppen oly szükséges reája nézve, életrevalóságát is ki kellend fejteni. Az elsőbbet a család körében sajátítván el másod-természetté, ha egy­szer az élettel magával jő érintkezésbe akár szellemi, akár testi fejlődése folytán, okvetlen el kell hagynia szülei házát, hogy ismeretlen elemek között nevekedjék emberré.
E tekintetben rendkívül nagy hiányt szenvedünk megbízható nevelőintézetekben, melyekben kellő s okszerű irányítás s felügyelet mellett szerintem egyedül nevelhetők életrevaló ifjak.
Csak egy kis tanulmányra érdemesítsük Német- és Angolország nevelési intézményeit s meg fogunk győződni arról, hogy e tétel teljesen igaz. A német és angol ifjúság nevelése ugyanis kizárólag intézetekben eszközöltetik, oly intézetekben, melyek évek hosszú sora óta a legjobb hírnek s hitelnek örvendenek. S ki tagadhatná azt, hogy a jelen, elvi s erkölcsi tekintetben rendkívül zilált viszonyok­hoz képest, mégis legtöbb öntudatosan, hazafiasan, férfiasan s életre való irányban nevelt ifjak Német- és Angolországban léteznek.
S mit tapasztalunk e tekintetben nálunk? Erről szólani nem akarok, részint mert máris a rendén túl sokat foglalkoztam e munkám keretében tulajdonképp nem tartozó komoly tárggyal, részint mert sokan azok közül, akik e sorokat netalán elolvassák, a keserűség s kétségbeesés érzetét, mely ellep, ahányszor ez eszmével foglal­kozom, nem hazám s társadalmunk jövője iránti aggályaimnak, hanem egyedül az öreg ember zsémbeskedés eredményezte fonák ítéletének s a régit, a hajdanit mindig rózsás színben látó gyermekes érzelgésnek fognák tulajdonítani.
Édesanyám igen helyesen cselekedett, midőn a fiúgyermekeket eltávozásuk előtt be akarta vezetni azon szentélybe, melyet „ősi fészek”-nek kereszteltem el; azon „ősi fészek”-be, amely a kedélyes családi együttlét s tiszteletre méltó hagyományok felelevenítése segélyével örökre megveti a gyermek kedélyében az ősi hajlék s családja iránti kegyeletet s őszinte mélyen gyökerező ragaszkodást.
Ez a mi családunkban annyival szükségesebbnek bizonyult be, mert mi gyermekek atyánk életében majdnem folytonosan városban él­tünk; mert édesatyánk falun létező hazai viszonyainkat sem társa­dal­mi, sem közegészségügyi, sem kényelmi tekintetben, egy sok gyer­mekkel megáldott családra nézve, kielégítőknek s megnyug­tatóknak nem tartotta.
Mi gyermekek ennélfogva, különösen az utóbb lefolyt évek alatt csak futólagosan ismerkedhettünk meg ősi fészkünk viszonyaival, pedig a magyar nemesség hajdan mégiscsak kastélyában érezte magát valóban úrnak s ennek következtében otthonosnak. Hisz a város­ban akkoron csak éppen annyi időt töltöttek általában, amennyit egy farsangi idény bír felkarolni. Anyám egyébiránt még azon oknál fogva is sürgette a falun való letelepedést, mert mindig attól tartott, hogy őt mint idegen származású nem magyar nőt, gyanúsítani fognák azzal, hogy nem eléggé nemzeties szellemben neveli gyermekeit. Szegény, hányszor említette ezt előttünk, mikor a Miskolcra való, kissé nehezére eső távozásunk véglegesen el lett határozva. Az átmenet a gyermekszobából a „Studier-Zimmer”-be (tanulószobába), némi akadályokba s nehézségekbe ütközött. Dadánk ugyanis, egy tősgyökeres osztrák asszony, akit halála napjáig csakis a „Frau Franci” néven ismertem, sehogy sem akarta „die Buben”, amint ő kifejezte magát, Hunfalvynak, az új nevelőnek átadni. Azt követelte, hogy mi, fiúk nála maradjunk elhelyezve, s csak tanulni járjunk leckére a nevelőhöz, mert, úgymond, azt még sohasem hallotta, hogy 9-10 éves gyermekeket egy férfi gondjaira lehessen bízni. Meine Buben gehen zu Grund (A fiacskáim tönkremennek), mindig ezt emlegette, ahányszor a „Studier-Zimmer”-be jött és látta, mi deákosan van egész életmódunk máris berendezve. Mit sem használt zsémbeskedése, elszakadtunk tőle végképp, s a dadának nem maradt más hátra, mint beelégedni: mit der kleinen Marie (a kis Máriával), húgunkkal.
A Frau Franci sarkalatos nevelési elve különben a „Frau Godl” volt; egy nyírseprő veres selyem szalaggal egybekötve. Ahányszor baja támadt velünk azt kiáltotta: die Frau Godl kommt (Jön Godl asszony) s ekkor a pesztra szaladt a kályhához, előhozta a „Frau Godl”-t s kezdődött az executió, mely e szavakkal lelte befejezését: I wer eng schon geben (Majd adok én neked)! Dacára e harc s háborúnak, dadánkat, a Frau Francit nagyon szerettük, s én már világba járó ember valék, midőn időről időre a kolostorban, ahova anyám őt öreg napjaira elhelyezte, meglátogattam.
Ősi fészkünk, Aszód, nagyot haladott az utóbbi évek alatt; mire ott ismét hosszasabb időre letelepedtünk, patika keletkezett, meg háziorvos is rendszeresítve lett; nagy fogadó is épült, mely arról volt híres, hogy német építésze az első emeletbe vezetendő lépcsőről megfeledkezvén, nagy dilemmába jutott, mikor arról volt szó, mi módon érhetők majd el az első emeleti vendégszobák s a táncterem.
Az aszódi kastélyt akkoron a Podmaniczky-család különféle tagjai nagyon eredeti, de Magyarországon gyakorta feltalálható módon lakták. A kastély ugyanis a halottas ház által középen két részre volt osztva; keleti szárnyát a János-ág legifjabbik tagja, báró Podma­niczky Andor, nyugati részét a Sándor-ág legifjabbik tagja, báró Podmaniczky Károly képében, özvegye, édesanyánk bírta. De a mi fél részünk ismét ketté volt osztva, s annak tőlünk elosztakozott részében lakott Sándor nagybátyám fia, a mi unokatestvérünk, báró Podmaniczky Lajos. Tulajdonképpen tehát az eredeti ősi kastély területén három család volt letelepedve, ami sok tekintetben kellemes volt, feltéve, hogy e háztartások egymással jó egyetértés­ben éltek, de igen sok alkalmatlanságra szolgáltatott okot, ha a leg­cse­kélyebb visszavonás adta magát elő az egyes családok körében.
Megéltem ezt is, meg amazt is; amint általában úgy látszik a sors e megszokott közmondásnak: Man muss nicht von Allem haben (Nem kell, hogy az embernek mindene meglegyen), ellenkezőjét mérte reám, azt mondván: Du musst von allem haben (Kell, hogy minde­ned meglegyen).
Andor bátyánkkal ugyanis a legjobb egyetértésben éltünk, addig is, míg özvegy volt s azontúl is, mikor ismét megnősült. Én részemről Andor bátyámat második apámul tekintettem, mert nagyon kedvelt s mindenáron azon volt, hogy férfias magaviselethez s időtöltéshez szok­tasson, mindig attól tartván, hogy a sok nő s tanulmány közepette elasszonyosodom, vagyis ellágyulok. Elvitt magával gyalog, kocsin, lóháton a gazdaságba s nemegyszer szinte megszök­tetett, csakhogy elvihessen a szabadba megedzendő tagjaimat s függetlenítendő magamviseletét. Nem bánta, ha néha-néha egy kis csínt követtem is el, s ha rajtakaptak, s tapasztalá, hogy bátran védelmezem magam, pártomat fogta s megdicsért; ha gyáva valék, s ügyetlen, bennhagyott a csávában s leszidott. Mint hajdani lovastiszt, szerette a bátorságot, fürgeséget, pontosságot s nyíltszívűséget. Utóbb, mikor egyszer Miskolcról hazatérve, a szünidőt élvezendők, meghallá, hogy jó vizsgát tettem, tudván, hogy valóban nagyszerű pipagyűjteményét mennyire bámultam és kedveltem mindenkoron, s kedvemben akarván járni, egyik kedvenc példányát e gyűjtemé­nyének nekem ajándékozta, azt mondván: majd ha szabad lesz reá gyújtanod, ebből a pipából fogod első szippantásodat tenni. Úgy is történt annak idején.
E kis nyúlánk nyakú, szép metszésű tajtékpipa, amint a kupakján olvasható felirat mutatta, gróf Sándor Mór ajándéka volt. Híres pipának volt mondható azért, mert Sándor gróf istállójában egy igen ügyes s jámbor hátasló létezett, mellyel nemegyszer budai palotája lépcsőzetén fellovagolt az első emeleti nagyterembe s onnan az erkélyre állott ki kedvenc lován. Ilyen alkalmakkor azután e hátasló szájába nyomták e kis pipát, mely azt fogai között tartva, a pipázó ló képét viselte s bámulatra ragadta az arra járó-kelőket.
Lajos unokatestvérünk családjával nem valánk oly kedélyes egyetértő viszonyban, mint Andor bátyánkkal. Lajos unokatestvé­rünknek fiúgyermekei ugyanis elhalálozván, két leánygyermeke maradt. Az ősiség megállapította törvények szerint összes férfi-ágat illető javai mireánk voltak tehát szállandók, leánygyermekeinek csak a beruházásokra maradván fenn joguk. E körülmény vált kútfejévé mindazon számtalan kisszerű s nem ritkán felette bosszantó torzsal­kodásoknak, melyek egymást érő megújulása az egy és ugyanazon belsőségben való együttlakást gyakran tűrhetetlenné tette. Hosszú évek sora s súlyos, de kijózanító családi csapások szerezte tapasz­talás s higgadtabb megfontolás tette csak lehetővé, hogy unoka­test­vérünk úgyszólván élete alkonyán helyreállítsa a békét s egyetértést annak nyomán ismét szorosabb családi s atyafiságos összeköttetést. Anyámat eme visszás s zilált családi viszony egész életében rend­kívül kellemetlenül érintette, annyival inkább, mert ő sem hibásnak, sem e visszavonás okozójának sohasem tekinthette magát.
A házirend nálunk úgy volt megállapítva, hogy reggel 8 órára az egész családnak össze kelle jönnie, a reggelit társaságban költendő el; ha bárki közülünk elkésett vagy hiányzott, azt anyánk mindannyi­szor nagyon zokon vette. A tanórák idejének múltával, fél kettőkor volt az első csengetés, amikor mindenkinek ebédhez kelle átöltöznie; egy negyedóra múlva a második s pont kettőkor a harmadik csengetés a tálalást jelezte. Ismét pontosan kelle megjelennünk s megvárni anyánkat. A délutáni tanórák után 6 óra tájban rövid ozsonna s ezután séta vagy kocsikázás lett rendezve; legtöbbnyire mi, gyermekek nevelőink s a gouvernante kíséretében a közelfekvő postaállomásig gyalogoltunk, elhozandók a leveleket, hírlap akkor kevés s ritkán tévedett el hozzánk.
Este 9 órakor költetett el a közös vacsora s 10 órára jó éjt kívánva s anyánknak kezet csókolva, nyugalomra hajtotta fejét az egész család. Reggelizni s vacsorálni tavasztól őszig rendesen a szabadban szok­tunk volt, a kastély erkélyén, ozsonnázni ritkábban lehetett e szép helyen, a nagy hőség miatt.
A falusi, egyszerű csendéletre még most is mindig örömmel gondolok vissza. A családi körben töltött utolsó napjaim valának úgyszólván ezek, melyekre, mikor utóbb elértem az annyira áhítozott szabadságot, s pezsgő életet, mindannyiszor sóvár vágyaktól áthatot­tan tekinték vissza.
Az „ősi fészek”-ben töltött eme egyhangú, de mégis kedélyes s szeretet­teljes napjainak lelkemben szüntelenül élő emléke képezte mentőhorgonyát utóbbi zajos, gyakran zilált s kalandos életemnek. Ahányszor oly tett elkövetésével állottam szemben, melyre nézve kételyeim merültek fel lelkemben, mindig az „ősi fészek” kristály­tiszta napjainak bennem felelevenülő emléke bírt reá a sarkon való megfordulásra, a vezeklésre, a tévelygések beismerésére s a javulás útja felé való komoly haladásra.
Sem tudomány, sem emberi erő, sem a túlfinomított míveltség vagy pallérozódás, csakis egyedül a családi tűzhelyen beszívott, tisztán megőrzött kedély s szív melege képes bennünket megóvni vagy megsemmisíteni a bukástól.
Pedig a legtisztább közülünk is kénytelen lesz szorgos önismeret révén bevallani, hogy nemegyszer életében érte el a bukás meredé­lyének legvégső szélét, amikor csak egy vonalnyi köz választá el az elmerüléstől s elzülléstől.
Szülék, szerettessétek meg gyermekeitekkel az „ősi fészek” arany tisztaságú csendéletét!








A VETÉS KIKELT
Az ősi fészekben folytatott egyhangú s rendszeres családi életmóddal párhuzamosan, mindazon kisszerű ugyan, de elvont kis világunkban a rendkívülinek s meglepőnek jellegével bíró ese­mények bennünket gyermekeket nagyon érdekeltek s mindannyiszor örömteljesekké hangoltak.
Ily, a családkörökön kívül eső, de mégis helybeli eseménynek volt mondható, a negyedévenkint ismétlődő országos vásár, amely Aszód vidékének kereskedelmi s ipari központját képezvén, az akkor létezett viszonyokhoz hasonlítva eléggé tekintélyes számba vehető forgalmat idézett elő.
Az ily alkalmak már azért is különösen szívesen látott tünetek valának reánk nézve, mert ilyenkor tanóráink rendesen felfüggesz­tettek, hogy mi, gyermekek is élvezhessük a külső élettel való érintkezés reánk nézve szórakoztatólag, de jövőnket tekintve hasz­nosan s gyakorlati szempontból igen célszerűen ható előnyeit. Alig létezik fonákabb elv, mint az, amely a társadalmilag vagy vagyo­ni­lag magasabban álló s gazdagabb szülék gyermekeit az akkori idő­ben plebsnek elnevezett alsóbb rétegű emberekkel való érintkezéstől mintegy hermetice elzárja. Hisz szerintem megfizet­hetetlen előny rejlik az idegenekkel való gyakoribb érintkezésben, mely a gyermek irányában mintegy „ad hominem” (személyhez szólóan) bebizonyítja azt, hogy mi emberek mind egyenlők vagyunk, s hogy csakis a műveltség s eszély, melyet utóbb noblesse oblige-nek (a nemesség kötelez) neveztünk, szabja meg mindegyikünkre nézve azon határt, melyet túllépni büntetlenül, akárki legyen is az, senkinek sem szabad.
Nemcsak a vásár maga, de annak jelenetezése s az ahhoz szükséges előkészület is rendkívül mulattatott s érdekelt bennünket. A vásár napján jókor reggel egy veres vászonnal kihányt, pléh félholddal díszített, régi török sátor feszíttetett ki a kastély kapuja előtti, a vásártérre nyíló térségen; melynek belsejében elhelyezett ódon tölgyfa-asztal körül helyet foglalt mindenek előtt a főszemély, a pirospozsgás, kissé potrohos Blázy uram. Blázy uram szűrszabó volt s Aszód mezővárosának érdemes bírája, s mint ilyen, ily ünnepélyes alkalmakkor, sötétbarna, feketezsinóros, ezüstgombos mándlit (ak­ko­ron dolmánynak hívták), szürke, fekete sújtással kihányt magyar nadrágot s magas sarkú, ráncolt, kordován csizmát öltött, nem feledkezve meg a hosszú réz-vagy pláne ezüstgombos nád­pálcáról sem, a régi időben elmaradhatatlan s nélkülözhetetlen attributuma a tekintélynek s hatalomnak. Ily díszes öltözetben s a jegyzőtől s kisbíróktól, mint segédjeitől körülvéve szedte curuli székéből (hivatali székéből) bíró uram a helypénzt, szolgáltatott igazságot eleveneknek s holtaknak, s mondott ítéletet az eléje hurcolt vagy idézett mindennemű s rangú koldusok, helybeli s vándorló cigányok, üveges tótok, távolról érkező mesteremberek s vásárosok felett.
A kastély bástyaszerű, 1856 óta már nem létező kapujától jobbra s balra, két csekély teriméjű, de stylszerűleg épült őrház létezett. A kapu jobb oldalán lévő az éjjeli őrnek, vásár alkalmával a pandú­rok­nak szolgált őrtanyául; a bal oldalon levő pedig - melyre mindig bi­zo­­­nyos félelmes rettegéstől áthatottan pillantánk - tömlöcül használtatott.
Éjjeli őrünk egy, még az utolsó török háborúban részt vett Balázs nevezetű vén katona volt, aki a mellét díszítő hadastyánérem dacára - vulgo Brantweinstern (közönségesen Brantwein-csillag) - nem kíván­kozott a hadastyánok pesti palotájába, most Károly-kaszár­nyá­ba, hanem inkább családunk szolgálatában töltötte aggsága napjait, folytonosan dolgozván s foglalatoskodván, de folyton gorombás­kodván is mindenkivel.
Vásár alkalmával az urasági hajdúk közül hárman rendeltettek Balázs uram mellé, akik azután kék gatyát, zöld dolmányt, címeres báránybőrsüveget s pantalléros kardot öltve és panganétos puskát ragadva, képezték négyen a vásári uradalmi őrséget. Jaj volt annak a csínt elkövetett cigánynak vagy csavargónak, aki Blázy bíró uram auguri (jós, jövendőmondói) ítélete nyomán Balázs hajdú s társai körmei közé, helyesebben mondva, mogyorópálcái alá jutott.
Az ítéletet az itt említett segédeszközök felhasználásával legott a végrehajtás követte, a kastély előtt elterülő akácfasor alatt elhelye­zett lócán; elővigyázatból pedig, a praeventív rendszer alkalmazása mellett, az illető executiót szenvedett, a vásár befejeztéig az őrházzal szemben levő börtönbe csukatott.
Balázs hajdú mindig azt állította, hogy ő igen jól tud németül, de senki irányában a német szót nem akarta használni, azt mondván: már én csak a bárónéval fognék ezen a nyelven beszélni. Egyszer azután reá bírtuk anyánkat, hogy szólítsa meg Balázst. Anyánk hajtott kívánságunkra, de nekünk, gyermekeknek távol kelle marad­nunk, mert csúfot űzni a vén emberből nem volt szabad. Kérdé­seinkre anyám nem adott választ, valószínűleg, mert nem akarta compromittálni a belgrádi hőst.
Balázs volt az utolsó ember, akit mint a fa, víz, tégla, mész s belső házi takarmány beszállítására ügyelőt a mi házunknál, rovás segélyével láttam beszámolni.
Ugyanezen Balázs hajdúval történt az, hogy első nevelőnk, helyesebben mondva tanítónk, aki német s teljesen idegen létére a háziaknál valami nagyon grata persona (kívánatos személy) nem volt, - egyszer este a hazajövetellel késvén, a kaput zárva találta. Graf kérésére, vagyis intéseire, mert csak azt tudta mondani Balázsnak: kápu kulcs, Balázs nem is válaszolt, azt mormogván, hogy már minden becsületes ember a kastélyban van s alszik. De Graf úr restellvén a kizárást, elkezdette tőle telhetőleg sürgetni s nógatni Balázst, valószínűleg nem éppen a legfinomabb modorban, mire Balázs galléron ragadva Graf urat s azt kiáltva: szedte-vedte n...e, most a kóterbe mégy. Graf urat csakugyan a kóterbe zárta s reggelig feléje sem ment.
Ennek az eseménynek következése egy nagyszerű vizsgálat lett, de amely utóbb Graf úr közbenjárására abbahagyatott, mert valószí­nűleg restellte volna, ha kitudódik vala, honnan vagy kitől jött ő oly késő éjjel hazafelé, megfeledkezvén békés polgári s házitanítói kötelmeiről.
Graf úrnak azonban a kóterben töltött éj mit sem ártott, mert még most is él Drezdában, s nekem két évvel ezelőtt, 82 éves korában, igen szép s régi időkről szívélyesen megemlékező levelet írt.
A sokadalmak alkalmával - Erdélyben használt szó, melyet ifjúsá­gom legragyogóbb korában, e szép országban töltött kellemes napjaim közben sajátítottam el - édesanyánktól mindegyikünk kapott nehány húszast, mely kinccsel zsebünkben indulunk el vásárfiát venni, különösen testvéreinknek, a házbelieknek s a cselédségnek, mert úgy szoktattak bennünket éspedig helyesen, hogy bármi öröm vagy előny nyújtására legyünk is képesek, az abban való részeltetést illetőleg, mindig először másokra s csak végső esetben gondoljunk magunkra. Az önzés annyira ellenszenves, de mégis az emberi ter­mé­szet alkotta viszonyokból mintegy akaratlanul fejlődő tulajdon­sága egyedül a zsenge korban megkezdett s az ifjúság határáig folytatott figyelmes bánásmód s szoktatás által ölhető el, s ha ez elérhető a maga teljességében nem volna, legalább a tűrhető s a jellemet alá nem ásó fokra szállítható alá.
Az ifjúság határáig mondom, mert amit a kedély szívtisztaság, jótékonyság, s jó erkölcsöket illetőleg az ifjú ősei fészkében s családja körében nem sajátít el, azt utóbb az élet tévelygős útain csakis szomorú s lesújtó tapasztalatok árán fogja fokonkint helyre pótolhatni.
Was Hänschen nicht lernt, wird Hans kaum mehr erlernen. (Amit Jancsika nem tanult meg, János többé aligha fogja megtanulni).
Vásárlásaink közben leginkább a Gödöllőről megjelent jó hírben álló mézeskalácsosok, az olajos kendőt áruló boltosok s a pipák s bicskák eladásával foglalkozó tűs (amint akkor elneveztük) lett felkeresve s igénybe véve.
Különben e kis vásár szép képét nyújtá az Aszódon letelepített ipar s kereskedelem fejlődésének, s ha amaz akkor létezett viszonyokat emlékembe visszavarázslom, méltán állíthatom, hogy az édesatyánk vetette mag kikelt, mégpedig dúsan s bokrosan, amint mondani szokás.
E kis városkában a kereskedelem s ipar mindennemű s fajú tényezői valának feltalálhatók, olyan is, amely most, a már sokkal fejlettebb viszonyok között a Galga völgyében nem létezik többé.
A „Galga völgye”, mily büszke név, amint Júlia nevéről mondják aMartha operában. A Galga egy kis patak, amely Acsán felül Nógrád megyében Becske táján fakad, s az acsai, tótgyörki, mácsai, ikladi, domonyi, aszódi, bagi s turai határt érintve, Boldog falunál a Zagyvába szakad.
Nem valami éppen fényes út, de mindenesetre nevezetes, amennyi­ben a török hódoltság korában e patak völgye képezte a budai pont egyik védvonalát s a hatvani pasaság részéről váracsokkal lőn ellátva. Temérdek kisebb-nagyobb csatározás folyt e völgyben, minek legbiztosabb jeléül az ott feltalált erődítési maradványok, fegyverek, összehalmozott csontvázak s ehhez hasonlók tekinthetők; a régi krónikákban e patak mint „hajókázható folyam” van felem­lítve; s mi hálás utódok miért ne tartottuk volna fenn völgyünk eme büszke nevét, melyet őseink hagyományozának reánk!
A régiek egyáltalán véve nem valának oly ügyefogyottak s minden műveltséget nélkülözők, mint azt ellenségeink -, akik inkább foglalkoztak az írás mesterségével, mint mi - feltüntetni ügyekeztek s ügyekeznek még ma is.
Fel tudták őseink használni kellőleg mindazt, jobban s inkább mint mi a legközelebbi időkig, ami nekiek némi előnyt biztosíthatott. Így e szerény, lomhán folydogáló s csak esők alkalmával megdagadó kis patak is ki lett aknázva azáltal, hogy annak partjain a szűr- s durva­posztó- és gubakallósok s kékfestők telepedtek le. A durvaposztó kidolgozását s a szabók általi nyereséges fölhasználását e vidéken, különösen a Gyöngyösön letelepedett azon iparosok mozdíták elő, akik hosszú, ujjnélküli, rövid, carbonári alakú gallérokkal ellátott köpönyegek nagyban való előállításával foglalkoztak. E köpönyegek „Gyöngyösi privilegium” néven hazaszerte ismeretesek valának s nagy kelendőségnek örvendettek. A kékfestők tovább tartották fenn magukat, mint társaik, azon egyszerű oknál fogva, mert a karton­szoknya kelendősége állandóbb s nagyobb volt, mint a „Gyöngyösi privilegium”-é, melyet utóbb a szűr s crispin nevezetű felöltő teljesen leszorított a divat teréről s így tehát a vásárról is.
A kékfestők feje Spröszer uram személyében talált képviselőre, aki mint valódi mintaképe a régi iparosnak boldogult is s szép vagyonra tett szert. Gyermekei nem lévén, oldalrokonai mint érdemes, tisztes­séges s eléggé vagyonos polgárok most is Budapestet lakják.
A kisebb patakok s források felhasználására általában a régi időben sokkal több gond fordíttatott, mint jelenleg, amikor maga az ország metropolisa hazánk történelmi hírű, a főváros határát érintő, soha ki nem száradó patakját, a Rákost, indolentia s rosszul alkalmazott takarékosságnál fogva használatlanul engedi a Dunába ömleni.
Aszód közelében, például a besnyői völgyben, a feketeerdei patak egy csekély mellékága hajdanában tóvá lett felduzzasztva s kihasz­nálva malom hajtására, vagy ami valószínűbb, halak tenyésztésére. Ezen tó, a medre szélén s gátján látható mocsártölgyek kora után ítélve, a XVI. században létezhetett. Elgátolása világosan ki volt vehető, sőt nagy részben még létezett, mikor a losonci vasút építése alkalmával utolsó maradványai is feldúlattak; most alig egy-két helyen kivehetők még az elzáró gátak fokai. Jelenleg a víz sima-tükre már rég eltűnt, s a völgyben tovakúszó patakocska esős időben a kisbagi malmot volna hivatva hajtani; de amely malom nem annyira őrléséről híres, mint arról, hogy az ott lakók nagyon jól kezelik s értik a pulykák felnevelését s hizlalását. Pisztráng, tok, harcsa stb. csemege helyett pulyka; post tanta fata (ilyen balsors után) valamely csekély eredmény csakugyan megmaradt a jelenkor számára.
Az aszódi iparosok legtekintélyesebbike Schellhorn uram, a tűs volt. Oly rendkívüli finomságú s jóságú tűket késztett Schellhorn uram, hogy gyártmánya messze földön elterjedt. Atyánk Karlsbadból - ahol hajdan éppen oly ügyesek valának a tű-, mint most a cipőgyártásban - rendesen hozott haza ajándékul egy csomag tűt, mindaddig, míg észre nem vette, hogy neki Karlsbadban aszódi tűt adnak el eredeti odavaló gyártmány helyett. Azóta reá parancsolt a ház népére, hogy Schellhornnál vegyenek mindennemű tűfélét, s ne gazdagítsák többé a jó hírökkel visszaélő karlsbadi s külhoni gyárosokat. Schellhorn is felpendült, mert szorgalmas, rendszerető s szerény iparosként élt mindig; fia folytatta atyja mesterségét s utóbb vagyonos emberré, budapesti háziúrrá s lakossá lőn; leányával mint egyik képviselő­társam nejével, gyakrabban találkozom itt Budapesten.
Lang, a tímár bőröket cserzett a szíjgyártók s csizmadiák számára; e mesterség azonban, dacára Lang kitartó szorgalmának és értelmisé­gének, kevésbé jól fizetett.
A kisebb mesteremberek általában s különösen a csizmadiák nálunk Aszódon a szőlőgazdaság átka alatt jutottak tönkre. A magyar mes­ter­ember, amint helyzete javul, szőlőt vesz; rendszerint belebukik a szőlőgazdaságba, s akkor politikus válik belőle, s mire a politikába amúgy nagy okosan a próféták bevezették s begyakorlották, koldusbotra jut s akár éhen meghalhat, mert, úgymond, tönkre van téve a kézműipar, s a hadsereget nem őáltala szereltetik fel.
Lang fia, az én gyermekkori játszótársam, utóbb már az újabb elvek szerint lévén nevelve, Amerikába vándorolt ki. Dacára műveltsé­gének s szorgalmának az új világban boldogulni nem bírt; már évek óta hazakerült, s most itt helyben postamester s szabad óráiban velem egy fedél alatt - nem játszik ugyan már, mint hajdan -, de dolgozik, pontosan, csendesen, s szorgalmatosan, mint mindig.
Mióta mi, fiatalabb nemzedék meggyőződtünk arról, hogy nagy­apáink idejében puskagyűjteménye összes használati példányai Aszódon készültek volt; mióta tapasztaltuk, az atyánk telepítette iparosok mi szép előmenetelt tesznek, e quasi háziipar fejlesztése s pártolása egész mániává, de legalább hasznos mániává vált nálunk.
Az ötvenes évek elején egy könnyű, homokos talajban s rossz utakon célirányosan használható szekér-szerkezetet fedeztem fel, amely „aszódi szekér” néven országszerte, utóbb még a külföldön is, különösen Észak-Németországban csodálatos gyorsasággal elterjedt. Ezen iparág leginkább azon iparosnak vált hasznára, aki Aszódon elsőként léptette életbe, illetőleg készítette e járművet. De bezzeg más időket éltünk most már, mint hajdanában, a mindenre kiterjedő nyughatatlanság, a gyors gazdagodás vágya, az elbizakodottság s türelmetlenség el kezdé már lepni az embereket. Amíg hajdanában egy oly előnyös üzletre szert tevő mesterember, milyen a mi Csapp nevű kocsigyártónk volt, filléreit összerakosgatva, szerény vagyont s amellett idővel - a szerény vagyon mellett folytatván a szerény életmódot is - a munkást függetlenítő vagyonra tett volna szert, addig Csapp uram a gőzerő gyorsaságával szerzett nehány ezer forintját, gyorsan óhajtván meggazdagodni, hátat fordítván mesterségének, búzaüzletbe fektette a krími hadjárat alkalmával. A kocsigyártást értette, a búzaüzérkedésről fogalma sem volt. Belébukott s koldusbotra jutott. Újból kezdette ugyan mesterségét, de nem magát okolta a szenvedett veszteségekért, hanem panasz­kodott az idők s viszonyok mostohasága ellen.
Egy meglehetősen értelmes asztalost kaptunk fel ugyanazon időtájt; foglalkoztattuk, tanítgattuk, megrendelések segélyével különféle munkát szereztünk neki. Ezen iparos eléggé ügyes volt, de hala­dásának nagy gátot vetett okoskodó természete. Utóbb megadta magát, s nehány év múltán valóban nagy s tekintélyes üzletre tett szert s az egész vidék el lőn árasztva Némedi asztalosmester bútorai­val, különösen az ebédlőtermek, előszobák, előcsarnokok, mert az effajta ó-német és magyar paraszt-ízlésű bútorok egyik különle­gességét képezték. Utóbb oly tekintélyes hírre vergődött, hogy a vajdahunyadi vár újraépítése alkalmával másfél évig dolgozott Hunyadon, főnökei nagy megelégedésére. Én magam még jelenleg is itt, Budapesten Némedi mester aszódi műhelyéből kikerült bútorokat használok, melyek valamint tartósság, úgy ízlés tekintetében is megfelelnek a legfinnyásabb igényeknek is.
Az alkotmányos idők beálltáig valahogy csak elbaktatott Némedi uram, de valóban boldogulni akkor sem tudott; hiányzott nála a valódi iparost jellemző szívósság, csendes, öntudatos munka s kitartás. A hatvanas évek beálltával már azonban ingadozni kezdett, nemes kisasszonyt vett nőül, újságokat tartott s olvasott, könyvtárát mutogatta nekem, a nép-körbe járt estende, szélső balpárti lett, tönkrement, s mint koldusbotra jutott ügyes, de rossz útra tévelygett iparos halt meg.
Pártfogolásunk nyomán vala Aszódon jó szabónk, igen jó kárpitosunk, kitűnő szűrszabónk, akik mindannyian általunk utasítva s oktatva, utóbb helyben s a vidéken elegendő munkára s foglalko­zásra tettek szert. Hisz nehány urasági ház cselédegyenruhájának készítése már maga is képes egy ügyes iparost talpra állítani, mert ebben is úgy, mint minden másban, a kisebbek követik a nagyobbak divatját vagy példáját, amint éppen nevezni akarjuk.
A nagy birtokosságnak falun, illetőleg ősi birtokán, kastélyaikban való időzése, a míveltség, az ipar, kereskedés s vagyonosság ama vidéken való gyarapodásának minden bizonnyal nagy előnyére szolgált. Eléggé sajnálatos, hogy jelenleg ugyanazon levegő, amely­ben mi nevelkedtünk, már nem eléggé jó a mostani nemzedékre nézve. Kastélyaink legnagyobb részben üresen tátongnak, mert dúsgazdag birtokosaik majd ezt a fürdőt, majd azt a külföldi hegyi forrást; majd meg őszkor déli égaljt, nyáron havasokat keresnek fel, s csak futólagosan időznek, de nem élnek ősi fészkökben s nem ismerkedhetvén meg annak részletesebb viszonyaival, nem is képesek kezdeményezni s alkotni szebbet s jobbat a legjobb akarat mellett sem. Ez is s cocotismus egyik kinövése.
Budapesten például mindig örömmel szemléltem és szemlélem gróf Esterházy Pál palotájának díszes s szép kivitelű asztalosmunkáját s a Nemzeti Casino palotájának mestermívű kapuját.
Ha gróf Esterházy Pál és gróf Károlyi Pista családjaik nyaranta isten tudja hol, s nem Pápán s Nagykárolyban éltek volna s élnének most is, bizonyosan sem a pápai, sem a nagykárolyi asztalos és lakatos iparosság ily mesterművek előállítására képesítve nem leendett vala. Mind hiába - noblesse oblige -, itt élned halnod kell.
(…)




Lajos unokatestvérünk aszódi kastélyát szegélyző kertjében, templomunk szomszédságában, mely alatt családi sírboltunk létezik, volt egy híd, melynek egyik oldalán e szavak valának olvashatók: Alles ist nur Übergang; másik oldalán pedig ez állott: Minden csak átmenet.
Mióta nevelőnk volt, nemegyszer kérdezém Hunfalvytól: mit jelentsenek e szavak? Arra már nem emlékszem, hogy Hunfalvy mit válaszolt; de arról meg vagyok győződve, hogy velünk e mondat vallásos érzület sugallta értelmét ügyekezett megértetni.
Ezen értelmezés azonban valószínűleg azért nem bírt kedélyemben gyökeret verni, mert mennél inkább közeledett az 1834-i ősz, annál gyakrabban volt szó arról, mikor s mint fogunk távozni ősi fészkünkből, Miskolcon ütendők tanyát. S bármi eleven, folytonosan fészkelődő s csacsogó fiú voltam is, a szülei háztól való elválás gondolata mégis mindig búskomorságba ejtett.
E tépelődéseim közben kezdém én azután egészen a saját kedély­hangulatom szerint magyarázni az Alles ist nur Übergang felirat értelmét. Az én csendes, boldog, szerintem eléggé változatos, de víg s gondtalan jelenlegi életem tehát csak „átmenet”, így okos­kodék magamban; ki tudja mi vár reám ott, ismeretlen viszonyok, emberek s életmód által környezve s a sötétben tapogatódzva. Így folytatám s ingerlém fel izgékony kedélyem elérzékenyülésre mindig hajló hangulatát, míg végre könnyekre fakadva el nem bujdosám partos várkertünk valamely elvonult padjára. Alig eszmélék fel, alig tekinték körül s amott a szomszéd kert felől ismét szemembe ötlöttek a lábnyi magasságú fehér alapon feketén festett éles betűk, melyek fennen hirdették: Minden csak átmenet!
Úgyis lőn. Szeptember első napjaiban, miután minden el volt kellő­leg csomagolva s rendszerezve, előállott egy, e célra kiszemelt régi hintó elé fogott, négyes igás-fogat meg egy kettős igás-szekér, melyre málháink, gyékények által megvédve, rendszeresen fel voltak pakolva s lekötözve; s mi búcsúzván anyánktól, nővéreinktől atyánk­fiaitól s a ház népétől, szótlanul bár, de megtört szívvel indulánk el Hatvan felé, elérendők Isten segítségével még aznap este Schmid uram Mezőkövesden létező híres fogadóját.




AZ AVAS HEGY ALJÁN
Hetekig, sőt hónapokig tartott, míg a Miskolcon való tartózkodást meg bírtuk szokni. Egészen természetes, ha visszavarázslom emlé­kembe azon ellentétet, amely eddig élvezett s ezentúlra folytatandó életmódunk között létezett. Ahányszor az első időben esetesen magamra maradtam, menten minden külbehatástól s gyermeki észjárással s kedélyhangulattal megváltozott körülményeimet átgon­dolám s átérzém, könnybe lábadt szemem s sírva fakadtam, mint az, aki érzi, hogy az elveszett paradicsomot többé visszanyerhetni nem fogja soha többé.
E lehangolt helyzetem közepette nagy előnyömre szolgált Hunfalvy János, jelenleg a budapesti Királyi Egyetem tanárának társalgása s velünk való neveltetése. Édesanyánk igen szívesen beleegyezett abba, hogy Hunvalvy Pál nevelőnk testvéröccse, János velünk lakjék s neveltessék Miskolcon. Mint rendkívüli kitűnő szorgalmú s előmenetelű tanuló s nálunknál sokkal érettebb s fejlettebb szellemi tehetségekkel felruházott, a vele való folytonos érintkezés s együtt tanulás csakis jótékony befolyással lehetett mireánk, gyengébbekre s a fejlettség sokkal alantasabb fokán állókra nézve.
Nagyon megnehezítette első időben az idegenszerű környezet s körülmények megszokását az, hogy viseletünk, társalgásunk s érint­kezésünk modora messze elütő volt mindattól, amit mint elfogad­hatót, illőt s gyakorlatilag bevett szokást az Avas hegy alján ismertek vagy helyesnek tartottak. Első, ami a rögtön bekövetkezett őszi esőknek s iszonyú sárnak áldozatul esett, ruházatunk volt. Hogy is lettünk volna képesek Miskolc nagyrészben még burkolatlan utcáin megmaradhatni eddig megszokott igen csinos, de egészen már viszonyokhoz mért öltözékünkben, mely finom fehér harisnyából, kivágott cipőből, sötétzöld nadrág-, zsinór nélküli dolmány- s mellényből, s angolos sapkából állott. Hisz úgy megbámultak a fiúk, mikor egyszer csak köztük termett e két jövevény, mintha komédiá­sokkal állították volna őket szembe. Engedni kellett a kényszernek, mert cipőnk a sárba ragadt, harisnyáink átáztak, paszomántos nadrágunk pedig térdig sáros volt, mire esős időben az iskolából hazatértünk. Kénytelen valánk csizmát húzni, mégpedig magas sarkú női csizmát, mert ez vala az egyedüli, amelyet használhatánk s ily szokatlan módon felkészülve vonultunk be Dunaj tanár úr leckéire. Társaink kikacagtak, mert alig voltunk képesek járni ezen, előttünk új, páncélszerű lábbeliben, ami éppen nem csoda, mert már első nap lábaink a szokatlan kérges bőr nyomása alatt véresre valának feltörve s mi sántikálva botorkáltunk az iskola felé.
Lakást és ellátást Vadnay Gábor, elsőrendű ügyvéd házánál s családjánál fogadtunk; két jó földszinti szobánk volt a kaputól jobbra és balra, amíg inasunk, egy Leopold nevű német, egy igen szűk s alacsony, a pincegádor alatt létező kucorgóval volt kénytelen beelégedni.
Ezen Leopold nevű inas volt okozója az első karabundernek (vihar), mely Miskolcon való letelepedésünket jelezte. Néhány nappal megérkezésünk után a „Korona” fogadóban, nem tudom, mi oknál fogva, nyilvános bál lett rendezve. Leopold komornyik-módra sima arcot s polgári öltönyt viselvén, kiberetválkozott s kiöltözködött amúgy igazán s elment a bálba. Csinos legény volt s eléggé ügyes táncos is, természetes tehát, hogy kapott akárhány táncosnőt, mert akkortájt valamely nyilvános bál alkalmával a bemutatási s ismer­kedési szertartást nem vették éppen oly túl a rendén szigorúan. Egyébiránt Leopold kifényesített állapotban s fekete frakk s fehér nyakkendő segélyével kicicomázottan úgy nézett ki, akár egy diplomata, kivált mindaddig, amíg lerchenfeldi zsargonján meg nem szólalt, mert bécsi német létére egy szót sem tudott magyarul.


Néma is maradt, mint a hal egész este; ami nem éppen nehezen volt kivihető strategéma, mert alig volt ott, akivel egykönnyen megértethette volna magát.
Senki sem tudta, ki az a néma diplomata, mint jutott ide s mit keres itt; veni, vidi, vici (jöttem láttam, győztem - Julius Caesar), mond­hatta magáról, mikor éjféltájt amúgy igazán kimulatván magát, hazatávozott. E tettét meglesték ellenei vagy irigyei, s miután meggyőződtek arról, hogy a közel fekvő Vadnay Gábor-féle ház kapuját nyitja ki a diplomata egy zsebéből elővont, nagy kapukulcs segélyével, világossá lett, hogy a Podmaniczkyék német inasa tette bolonddá a miskolciakat.
(...)
Az iskolába való járást s az iskolatársainkkal való érintkezést igen könnyen s gyorsan szoktuk meg; nagyon üdvös szokás vala az csalá­dunkban, hogy vasár- s ünnepnapokon délután mindig meghívtuk a falubeli, jó magaviseletű gyermekeket ozsonnára s azt megelőzőleg játékra. E sok gyermekkel éspedig különféle állású s míveltségű gyermekkel való gyakori érintkezés s társalgás az idegenekkel szem­ben való magunktartására nagyon üdvös hatással volt, mert bátrakká, önállókká tett, s nyílt, könnyed társalgáshoz és ismerkedéshez szoktatott. S mióta ruházatunk átalakult, a darutoll és csáti ólmos bot lett divatossá (Miskolc egyik különlegessége), már nem is ríttunk ki annyira, mint eleinte, ami megkönnyíté számunkra a némileg idegenszerű elemekkel való egybeolvadást.
Iskolánkban most is, s annak előtte is, léteztek az úgynevezett tápintézetek (alumneum), melyekben az egészen szegény tanulók ingyen, a valamivel bírók pedig évi 12-20 forint díj mellett láttattak el ebéddel. Az étkezés ez igen hasznos intézetekben természetesen nagyon egyszerű; vastagétel s egy darab hús naponta, ünnepnapon ráadásul tészta képezi az ebédet; az intézetben táplálkozók mindegyikének egy tányér, egy fakanál s egy szájtörlő szolgáltatott ki; a délebéd rendesen az iskolaépület valamely vagy e célra fenn­tar­tott, vagy kevésbé használt helyiségében tartatott meg. Úgy hiszem, most is csak a régi minta szerint történik az ellátás, csakhogy az évi díj sokkal magasabb, mint annak előtte. Az intézet abból tartatik fenn, amit a nyári szünidő alatt a szegény tanulók e célra gyűjtenek, illetőleg összekoldulnak s azon terményekből gyarapodik, melyek egyes kegyes jóakarók által az intézetnek felajánltatnak. A főzést s tálalást a pedellus felvigyázata mellett rendesen egyik vagy másik szegény tanulónak anyja végzi, csekély évi díj fejében.
Miután társaink közül sokan járták az alumneumot, természetes, hogy csakhamar megismerkedtünk mi annak részleteivel. Amint már az lenni szokott, a szegény, rosszul táplálkozó fiú gazdag társa irányában, az emberi természetben rejlő irigységnél fogva, a megvetett, a lealacsonyított, az elnyomott szerepét szereti ölteni, s ezáltal kívánja magát megbosszulni a végzet által szerencsésebb körülmények között felnőtt társa ellenében.
Így történt ez velünk is; szegény sorsú pajtásaink csúfoltak, hogy bizony a mi úri gyomrunk nem bírná meg e koldus ellátást, s szinte lenéztek, mint elkényeztetett s finnyás úrfiakat.
Én részemről e tekintetben még kis tanuló koromban is rendkívül érzékeny valék s e csúfolódást nem tűrtem s az ellenében hasz­nálandó orvoslást sem panaszban, sem árulkodásban, sem vádas­ko­dás­ban nem kerestem. A lehető legdrasztikusabb módon bizonyí­tottam be társaimnak, hogy éppen oly democraticus gyomrom van, mint nekik; de bebizonyítottam azt is, hogy sokkal jobban vagyok nevelve, mint ők, mert az Isten adományát, „a mi mindennapi kenyerünket” jobban tudom megbecsülni, mint ahogy ők képesek azt tenni. Tervem életbe léptetését azzal kezdém meg, hogy Hunfalvyt megkértem, hogy írasson be a tápintézetbe s fizesse ki megtakarított filléreimből a pedellus kezeihez az évi díjat. Nevelőm elértett, s örvendve elhatározásomnak, azonnal teljesítette kívánságomat. Édesanyámnak pedig megírám, lenne kegyes egy igásszekérrel különféle elemózsiát küldeni Miskolcra a tápintézetnek ajándékul.
Erre azután vagy hat hétig oda jártam ebédelni s megtartandó ígéretemet, tisztességes istenfélő modorban tanítottam, a pedellus közbenjárása segélyével, a csúfondároskodókat étkezni. Először is rendesen el kelle az imát rebegni ebéd előtt, amint otthon szokásban volt; ebéd közben nem volt szabad kotorászni az ételben, minden­kinek meg kellvén azt ennie, amit elébe tálaltak; szigorúan meg lett tiltva az ebéd alatt s után szokásos kenyérlabdacsokkal való haji­gálás, mert ez még édesatyánk idejéből családunkban mind­annyi­szor erélyesen megrovatott.
Mindez nagyon megtetszett a pedellusnak, Kotler úrnak, aki most egész lelki nyugalommal s semmi idétlen lárma s torzsalkodás által meg nem zavartan volt képes fenntartani a rendet a refectoriumban. Mire azután az édesanyám útnak indította nagyszerű küldemény megérkezett, s ennek képében társaimat a nekik juttatott meg­szégyen­ítésért s gyakori pirongatásért mintegy kiengesztelhettem, búcsút mondottam a tápintézetnek s ismét Boris szakácsné ételein táplálkoztam.
Ez ötletem segélyével alkottam magamnak népszerű állást társaim között; amaz időtől fogva én váltam vezérökké s oly fölényt gyakoroltam felettök, amely fölény méltán megilleti a míveltséget, kedélyes részvétet s az embertársaink iránti jóindulatot s helyes bánásmódot.
Az Avas hegy, melynek alján terül el Miskolc, tagadhatatlanul egyik legérdekesebb pontja az Alföld és Felföld eme csomópontján fekvő, teljesen magyar, ügyekező s életrevaló nép lakta városnak.


Az Avas hegyet díszíti a református egyházközség százados, mohos szentegyháza, közelében a paplakkal s főgymnasiummal; képvisel­vén a valláshoz s tudományhoz való ragaszkodás eszményképét.
Az Avas hegyen láthatók lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő sorokban Miskolc szőlőbirtokosainak jól berendezett s épített pincéi, melyek legtöbbjei a régi időben telve valának a legjobb minőségű borokkal. A Miskolc közelében elvonuló szőlőhegyek ugyanis az ott termő szőlőt s ott szűrt bort illetőleg, minden tekintetben, még az aszút sem véve ki, vetekednek a napos időben e dombok tetejéről tisztán kivehető Tokaj hegység borával. Hogy a miskolciak az ott termő Bacchus nedvének becsét felismerték, legjobban bizonyítja az, hogy ők a hegyaljaiak módjára bevárják, amennyire lehetséges s kilátás van reá, az aszú képződését, s csak későn, október hó végével vagy november elején fognak a szüret nagyszerű munkájához. Nagy­szerűnek mondom, mert reám egy napokig tartó, aszúbort előállító szüret, melynek tartama alatt a ház népe künn a szőlőben lakott, a nagyszerűnek benyomását gyakorolta, s ami ennél a tanulóra nézve még fontosabb, rendkívül mulattatott. A szüretnek Miskolcra nézve fontos voltát bizonyítja az is, hogy az ott létező tanintézetek szüreti szünidőt rendszeresítettek mindannyian.
A Vadnay Gábor házigazdánk szőlejében végbement szüret alkal­mával láttam először életemben aszúbort készíteni, amely eljárás rendkívül érdekelt s meglepett, mert én eddigelé azt hivém, hogy a tokaji úgy készül, mint a spanyol s portugál borok, főzés útján. Nagyon üdvös, hogy deák koromban nyílt alkalmam a világ legelső borának, hazai terményünknek előállításával megismerkedhetni, mert azóta ugyan fogyasztottam elég tokaji bort, de készítésmód­jának megfigyelésére csakis ezúttal, de azóta soha többé nem nyílt alkalmam, sem időm.


E szüretek alkalmával már őszi napok járván, a borház előtti téren rendesen jókora tűz lőn rakva; soha sem fogom feledni azon különös benyomást, melyet reám Boris szakácsné vígkedvű s valóban férfias atléta-gyakorlatai tettek, midőn szoknyáját derékig felhajtva, 2-4 ízben is a lánggal égő tüzet kurjongatások között, a körülálló puttonyosok és szedők nagy mulatságára, átugrotta. Hogyha a cocotis­mus egyszer nálunk annyira ki fog fejlődhetni, hogy a nők is jogosítva leendenek az atléták soraiba való felvételre, meg vagyok győződve arról, hogy Boris szakácsné eme bátorságot fejlesztő s a tagok hajlékonyságát előmozdító sportja sok követőre fog találni.
E szüreti kedvtelés a bor iránti érdeklődést ébresztette fel bennem s kevéssel azután csakugyan el is vitt magával Vadnay Gábor patvaristája, akire, mint általában a patvaristákra, igen sok más is, a pincekezelés bízva vala, gazdánk feltűnőleg gazdagon felszerelt, Avas hegyi pincéjébe.
Ennek a kutató látogatásnak az lett vége, hogy én, mire a pincéből ismét a szabad levegőre léptem, lábaim biztonságát nélkülözve, mámorosan ide s tova tántorogtam; a különféle borok megízlelése fejembe ment s én először életemben nemcsak aszút láttam készíteni, de meg is tanultam aszút inni.
Mikor gazdánk patvaristája látta, mi állapotra juttatott engem, megfogá karomat s levezetvén az Avas tekervényes útjain, azt mondá:
- No sebaj, nem árt az, mindent meg kell próbálni; többször is így fog még járni bárócskám az életben!
Valódi prófétai szellem lakozott Bereznay Istvánban, mert ez volt a patvarista neve, midőn ily zsenge ifjú koromban már meg tudta jövendölni azt, hogy én gyakori esetek felmerülése alkalmával, kapatos leendek.
Prófétai szellem, mondom, mert csakugyan nem csalódott.
Talán e jelenet, vagy Bereznay István irántunk tanúsított előzékeny s barátságos magaviselete okozta azt, hogy tőle e perctől kezdve évek hosszú során át, többé el nem váltunk. Mikor Pestre kelle feljönnie jurátusnak, mi segítettük; utóbb reábírtuk édesanyánkat, hogy házi fiskálisává tegye; kevéssel azután átvette összes jog- s osztálybeli ügyeink vezetését s egészen az 1869. évig ügyvédünk maradt. Jelenleg mint gazdag magánzó s az első hazai takarékpénztár s első magyar biztosító társulat egyik legtekintélyesebb igazgatója él Budapesten. Nem tudom, emlékszik-e még az Avas hegyen végbement első, sokat jelentő találkozásunkra, illetőleg kalan­dunkra?
Tapasztalás az élet nagy mestere; a nyilvános intézetek látogatása s a távol hazulról való nevelés pedig e mester valódi életiskolája, mely közben gyorsan s kevés fáradtsággal oktat bennünket s megtanít az emberismeretre, a nyíltságra, bátorságra, önállóságra, de egyszersmind int az óvatosságra is. (...)
(NŐK TÁRSASÁGA)
(...)
A vidékre tett kirándulásaink nemcsak az egyes velünk ismerős családokkal hoztak összeköttetésbe, hanem a széppel s kellemetessel a hasznost is egybekötve, a hazai ipar egy nevezetes ágával ismertettek meg bennünket. Ki Miskolcot lakja, mindenkor kötelességének tartja megismerkedni a szép diósgyőri völggyel, a Bükk hegység e kellemes s történelmileg nevezetes pontjával, amennyiben e hegység vadonaiban szokta volt megtartani Mátyás király ama nagyszerű vadászatait, melyeknek tudvalevőleg nagy kedvelője volt.
A völgy torkolatában felfogott hatalmas tó segélyével üzembe hozott vashámor és papírmalom előidézte, akkor még ritka helyen tapasz­talható iparos mozgalom s élet vidítólag hatott az azt érdeklődéssel szemlélőkre. A tavat és ipartelepet körül övedző erdőség tájképpé egészíti ki Diósgyőr e pontját.
Kisdeák koromban, de ha meg kell vallani, még jóval azontúl is, inkább kedvelvén a papírt, mint a vasat, s így tehát közelebb állván amannak készítéséhez, mint emennek gyártásához, sokkal több örömmel s kedvteléssel néztem s figyeltem meg Diósgyőrött a papírgyártás mesterségét, mint a vaskohók izzó lávatömegét, amely elijesztőleg hatott reám, nemcsak borzadalmas voltánál fogva, de az ott forgolódó munkások szurtos s szegényes külseje miatt is.
Figyelemmel hallgattam, mint magyarázták az ott elgátolás segélyével fenntartott tó, talán helyesebben mondva víztartány, hasznos, de Miskolcra nézve nem minden veszélyt nélkülöző fekvését s szerkezetét. Ha ugyanis - így nyilatkozának - valamikor elemi csapás által okozott, váratlanul erős nyomás által, a víztartány a város felé néző főgátja elszakíttatnék, a völgy maga, melynek végén Miskolc fekszik, egy rendkívüli veszedelmes árvíznek volna kitéve, annyival inkább, mert a Szinva és Pece patakok fel nem bírván fogni a rohamosan érkező áradatot, a víz rohama elsodorván mindent ami útját állja, a környéket teljesen elpusztítaná.
Azontúl ahányszor a csendesen folydogáló Szinva s a lustán tovaúszó Pece partján sétálék, mindannyiszor borzadály fogott el.
(...)
Amíg otthon létem alatt, mint gyermek, idegenekkel sohasem, utóbb pedig falun csakis nővéreimmel társalogván s közlekedvén, nem tűntek fel az akkori női öltözékek, addig most több ízben nagyúri házaknál s nemesi családoknál fordulván meg, csakhamar figyelmessé lette ama, szerintem rendkívül ellenszenves, minden jó ízlést s tetszetősséget nélkülöző divatra, mely a női viseletet akkortájt jellemezte. Elnézve a mindennapi, úgynevezett utcai öltözékektől, melyek a nehézkes, félkörben a nő arcát körítő idétlen kalapok által már magában is ízléstelen s minden kecsteljességet nélkülözővé váltak, itt csakis az estende, ünnepélyesebb alkalmakkor használatban volt, társasági delnői öltözék leírásának szentelek néhány szót.
Képzeljünk magunknak egy bokán túl felérő, vagy mousseline vagy könnyű selyem tafota szövetből készült sima, minden kigondolható ékítményt nélkülöző szoknyát; magasan felnyúló rövid derékkal, melyet egy sima, selyem, csokorra kötött szalag fog körül; rövid ujjakat, melyek hogy puffos voltukat minden körülmények között megóvhassák, pehellyel töltött dunyhákkal bélelvék; s mindehhez a nő, semminemű kételyt vagy képzelmet meg nem engedő, a rövid ruha alól szabadon kilátszó fehér vagy fekete annál kirívóbb cipőbe bújtatott lábát, s készen van, egy estélyre, ebédre vagy táncviga­lomba felkészült delnőnek az akkori divat szerinti alakja. Csupasz, sima s minden lehető művészi arányokat s kecsteljességet kizáró s nélkülöző merevség - egyéb semmi.
Ezen már túl a rendén nem annyira egyszerű, mint inkább ízlés­telenül kopasz öltözékhez mi ellentétet képez a torony­magas­ságú fejék, melynek minden egyes részlete e célra feltalált drótszövetből, pulykafark módjára egymás mellett mereven égnek néző, hajlított, különféle alakú ékítményekből van összecsoportosítva s a szegény nő fején megerősítve. Ezen hajlított ékítményekre a hajzat nagy fáradsággal reá boríttatik s cosmetik segélyével végigsimíttatik. A hajék elejét kétoldalt a halántékokra lelapított s leragasztott hajzat képezi, melynek vége vékonyra összesodorítva a fül alatt végig a fő tetején himbálódzó hajék alá bújtatik s ott megerősíttetik. Az egyedüli dísz, mely meg van engedve, egy, a homlok közepén átkötött, sor drágakő vagy fekete bársony szalag, s aránytalanul hosszan lelógó fülbevaló.
Nem vagyok s nem voltam barátja a túlterhelt női öltözékeknek, de az egyszerűség ezen ízléstelen nemét éppenúgy hibásnak tartom, mint a másik irányban nyilvánuló túlzást. Amit a természet adott, legalább azt kell megbecsülnünk: fel tudom tehát fogni, hogy van nő, aki a lehető legegyszerűbb fejék segélyével szép haját fitogtatja -, de öltözékére pazarolja fényűzési vágyának minden csak lehető ötleteit. De ennek ellenkezőjét, amint az a harmincas években dívott, semmi körülmények között megengedhetőnek nem tartom.
Igaz, hogy a valóban szép nő amaz idétlen divat szerinti öltözékben s gépiesen összeragasztott hajékével is imádandó marad: de igaz az is, hogy a többség, a kevésbé kiválók fogyatkozásai ez idétlen divat nyomán annál kirívóbban jutottak felszínre. Ha valóban igazságosak akarunk lenni, nem szabad mindig egyenlő mértékkel mérnünk.
ARANYLAKODALOM
(...)
Nagyatyám, Jänkendorfi Noszticz Adolf és nagyanyánk, született Boose Henriette, 1839. évi május 31-én voltak megtartandók aranylakodalmukat Drezdában, miután e számos tagból álló család csakis városban volt képes egybeseregleni, semminemű falusi lak ez alább felemlítendő számos tag befogadására nem lévén elegendő tágas.
Természetes, hogy édesanyánk már előre úgy készült, hogy ő is egész családjától környezve, szülei e lélekemelő ünnepélyén részt vehessen. Nekünk, kis deákoknak, nagy szorgalmat kelle kifejtenünk s példásan kelle magunkat viselnünk, hogy engedélyt kapjunk az évi vizsgának nem június végén, hanem május hava első felében való letételére. A külföldre teendő út reménye buzgóságunkat fokozta, s mi csakugyan 1836. évi május hava 10-e körül már Aszódon valánk, bevárandók az indulást.
Az előkészületek meg valának téve s mi nehány nappal megérkezésünk után, két tágas utazóhintóban, melyben szám szerint tízen foglalánk helyet, s amely hintók mindegyike elé négy posta-ló lőn fogva, útnak indultunk Drezda felé.
Mikor Miskolcról Aszódra érkezénk, édesanyánk kissé meghökkent, mert két évi távollét után, mely alatt csak egyszer valánk otthon a nyári szünidőt töltendők szülei házunknál, meglehetős elvadult s kissé megkérgesedett állapotban térénk vissza az ősi fészekbe. Bizonyítványaink kielégítők valának, aminek édesanyánk nagyon megörült; de a melléktanulmányokra nézve, milyenek francia nyelv, rajz, zongora, vívó- vagy tánclecke, úgyszólván egészen el valánk hanyagolva; a német nyelvet majdnem teljesen elfeledtük, s külsőnk a miskolci szabónk által s ízlés szerint kiállítva, éppen nem tudta a hozzánk tartozók tetszését kivívni. Való is, hogy furcsa viselet volt az, melyet mi, utánozva az általunk látott felnőtt s meglett embereket, elsajátítottunk. Mikor díszben akartunk megjelenni, kék frakkot öltöttünk tarka mellénnyel, s ha lehetséges, még tarkább nadrággal; s mindehhez mily jól állott egy magyar rojtos nyakkendő, Fürész vagy Butykai boltjából való szerzemény és veres sapka arany, vékony zsinórral szegélyezve. Anyánk, nővéreink s ismerőseink kinevettek, mikor bennünket, 11-12 éves fiúkat ily jelmezben láttak páváskodni; de mi büszkék valánk e viseletre, annál inkább, mert idegenszerűt mutatott s tanúságot tett önállóságunkról s függetlenségünkről. Egyszer rajtakaptak, mikor függetlenségem öntudatában a nikotin-plántával kívánkoztam közelebbről megi­smer­kedni azon csinos pipa segélyével, melyet Andor nagybátyámtól kaptam ajándékul; az ezen kihágásért reám mért büntetés nem sújtott oly nehezen, mint kedves pipám confiscatiója - auf nimmer Wiedersehen (a soha viszont nem látásra).
Hunfalvyt mint nevelőnket mindezen észrevételek sem meglepni, sem haragra lobbantani nem bírták; tudta s érezte jól, hogy az, ami hiányzik, sokkal könnyebben helyre pótolható, mint megszerezhető volna újból az, aminek híjával most már nem valánk.
Teljesen igaza volt, mert mire egy pár hetet ismét családunk körében töltöttünk, s mire Bécsben átutaztunkban tetőtől talpig és pedig igen csinosan kiöltöztettek bennünket, csinos s módos magyar legénykék váltak ismét belőlünk.
A Bécsből Prágába való utazás szerfelett lassú s temérdek akadá­lyokba ütközőnek mutatkozott, várakozásunknak ellenére. Ugyanis ekkor ment végbe Ferdinánd császár és király koronáztatása a csehek fővárosában, mely ünnepélyre csak úgy zarándokoltak a nagyurak Praha felé, s mi az előre megrendelt postafogatok helyett s gyakran csakis hosszas várakozás után, összeszedett parasztlovakat kaptunk kocsijaink elé fogva. Az ezen zűrzavar okozta késedelem majdnem válságossá vált útitervünk kivitelére, mert nagyszüleink arany­lakodalmának ünnepélye május 31-re volt kitűzve, mi pedig nagy nehezen, fáradtan s elnyüstölten csak május 29-én valánk képesek Drezdába vergődni.
Az aranyesküvőt megelőző napon délután nagy családi sereglet lőn rendezve nagyatyánk drezdai palotájában, egy, a külvárosban fekvő, kényelmes, francia ízlés szerint épült, egyszerű, tágas házban, ősrégi fákkal bővelkedő kert által szegélyezve.
Az ismerkedés gyorsan fejlett, kivált részünkről, akik két évet tölt­vén idegenek között, feszélyt, bátortalanságot vagy magába­vonult­ságot nem ismertünk. Az atyafiság nagy száma azonban bennünket is meglepett, s a különféle család- s keresztnevekre nézve sehogy sem tudtunk hamarosan tisztába jönni.
Sohasem fogom feledni a másnap végbement aranyesküvő megható voltát; az oltár előtt állottak, az esketés szertartását várva, nagy­atyánk és nagyanyánk, mögöttük két fiok nejeikkel, négy leányuk férjeikkel s két hajadon, összesen tehát nyolc gyermek és hat meny és vő; a harmadik sorban félkörben 33 unoka volt felállítva, s ezek mögött dadák által kísérve négy dédunoka.
Ritka embernek jutott osztályrészül ezen szerencsés véletlen, ily valóban meghatóan nagyszerű családi ünnepélyben részt vehetni. Egész Drezda érdeklődött e mennyegző körül, minek legvilágosabb jele az vala, hogy a hajdan protestáns, nagy, udvari templom teljesen megtelt vendégekkel, kik között magának a királynak képviselője is jelen volt. (...)




A LOVAGIAS SZOLGÁLATKÉSZSÉG SZOMORÚ KÖVETKEZMÉNYEI
Mint világot látott emberek térvén vissza Miskolcra, bennünket környező viszonyokról való felfogásunk s gondolkozásmódunk nagyon megváltozott. Nem csoda, hisz nemcsak tapasztalataink köre s mérve tágult, de állásunk a tanintézetben is tetemesen átalakult, a mi felfogásunk szerint legalább.
Én ugyanis búcsút mondva a donatusnak és grammatikának s ezzel egyszersmind Dunaj tanár úrnak is, Némethy igazgató-tanár úr kezei alá kerültem mint első évi syntaxista. Nem jártam többé Dunaj uram leckéit a gymnasiumi épület dohos földszintjén, hanem fel - ad astra (a csillagokig. Pontosan: Sic itur ad astra - Így jutni a csillagokig (Vergilius: Aeneis) - kerültem az első emeletben levő díszes, tágas tanterembe.
Eme felfelé való haladásnak első következménye az lett, hogy restelltem ezentúlra magam venni meg ozsonnámat a piacon. Az első két év alatt ugyanis az volt a szokás, hogy a délutáni lecke befeje­zése után, naponta mindegyikünk kapott két garast ozsonnára; mi azután ezen pénzzel elmentünk a piacra s ott vásároltunk sulymot és perecet. Talán mi valánk az utolsó generáció, mely sulyommal (vízidió) élt; mert gyermekkorom óta többször voltam ugyan Borsod megye székvárosában s mindenféle régi emlékekkel találkoztam ott, de sulymot többé nem láttam. Valószínű, hogy a polgárosodás előidézte haladás, mely a mocsárokat fokonkint lecsapolta s azok helyébe dúsan termő búzaföldeket varázsolt elő, a vízidiót örökre kiirtotta a Sajó menti növényzet állományából. Nagyon kedvesen vettem azon változást is, melyet a Némethy igazgató-tanár úrral ezentúlra folytatott érintkezés idézett elő. Dunaj uram legszelídebb kifejezései, ha valamelyikünkre megneheztelt, ezek valának: canis tua mater; kutyafejű tatár; zsivány; perversus puer; vos estis latrones, betyarones; accipies scuticam (kutyafi… elfajzott fickó; latrok, betyárok vagytok; majd ostort kaptok), s alig ejtette ki e szavakat s a scutica (Dunaj uram Frau Godl-ja) már közelünkben járt, mert hisz ott lógott a katedra mögött a Dunaj uram tányéros sipkája szom­szédságában.
De mi a scuticát már úgy megszoktuk, s annak kellemetlen követ­kezései ellen oly biztos óvszert találtunk fel, hogy látszólag sírva, de a valóságban mosollyal fogadtuk tanárunk vad kikeléseit.
Amint ugyanis az executio (végrehajtás) végjelenete közeledett, ujjainkat égnek emelve kikérezkedtünk; ezen engedélyt megtagadni nem volt szabad. Akkoriban minden studiumot dictando írtunk; amint künn valánk ama bizonyos helyen, a studiumok egyike óvpajzs szerepét veendő fel, nadrágunk egy bizonyos megnevez­hetetlen részében tűnt el. Mire visszatértünk s a lócára reá helyezkedtünk, kiállandók a büntetést, minden egyes korbácsütésre feljajdultunk erősen, nehogy Dunaj uram észrevegye a scutica túl a rendén való csattanását, melyet ez, a nadrág kelméje alá rejtett irkával érintkezvén, okozott.
Ím első gyakorlati tanulmányom a botbüntetés megszüntetése érdekében, melyet utóbb örömmel szavaztam meg.
Némethy igazgató-tanár úr, az újabb eszmék embere lévén, velünk szigorúan, rendszeretőleg, de legalább emberségesen bánt; ennyit tartozó kötelességem kinyilatkoztatni, noha én az ő kormányzata alatt sem kerültem ki a büntetést, mégpedig érzékeny büntetést, egy tulajdonképpen rendkívül ártatlan jellegű, de rosszul értelmezett s felfogott tettemért.
Némethy igazgató-tanár úrnak volt egy igen csinos szolgálója, s hogy kis deák létemre ennek tudatával bírtam, annak okozója nem én magam valék, de azon építész - vulgo architectus (közönségesen építőművész) -, aki a miskolci gymnasium épületét tervezte s ezen terv szerint fel is építette. Az iskolaépület tágas udvarából eléggé széles, nyílt lépcső vezet az első emelet előcsarnokába; az előcsar­nokra nyílnak Némethy igazgató konyhájának, magánlakásának s két egymás mögé elhelyezett tanteremnek ajtajai. Ezen ajtókon kívül, még az előcsarnok mennyezetén van egy tágas nyílás, amely elé, ha az előcsarnok egyik szegeletében pihenő létrát menedékes irányban elhelyezzük, padlás ajtóvá s feljárássá látjuk átváltozni ezen rendesen használatlanul tátongó, a mennyezeten található nyílást.
Én, mint szorgalmas deák mindennap két ízben látogatván az elő­csarnokra nyíló tantermünket; azon kívül gyakrabban levén alkalmam az igazgató úrnál majd ez, majd amaz ügyben tisztelkedni; s mindannyiszor kötelmeim teljesítése közben a konyhaajtó előtt úgyszólván elvonulni kényszerülvén, nem akarva is kénytelen valék átlátni azt, hogy az igazgató-tanár úr szolgálója csakugyan, ha szép nem is, de legalábbis csinos leánynak mondható.
Egy szép napon a délutáni félórai pihenőt nem arra használtam fel, hogy társaimmal a templom udvarára menjek labdázni, hanem az elébb leírt előcsarnok lócáján foglaltam helyet esetesen s minden előre kigondolt terv nélkül. Alig álmélkodtam nehány percig a syntaxista életének sivársága felett, midőn az igazgató-tanár úr szolgálója a konyhaajtón ki, az előcsarnokba lépvén, a szögletben pihenő létra után nyúl. Kötelességemnek tartottam segítségére kelni, s csakugyan a létrát ketten nagyon helyes combinatióval menedékes vonalban a padlásnyílás elé támasztottuk. Ennek megtörténte után, én alant maradtam s biztonság kedvéért fogtam a létrát; a szolgáló lovagias segélyem által felbátorítva biztos léptekkel haladott fel a létrán a padlásnyílás elé. Éppen azon okoskodtam magamban, mi kecsteljes az a borsodi rövidszoknyás viselet, s mennyire meg­könnyíti e nemzeties öltözet az emberi test arányainak s neveze­te­sebb részeinek bővebb megfigyelhetését, midőn Kottler, a pedellus, a tantermek egyikéből kilép s engem vizsgálódásaim közepette nemcsak meglep, de ami több ennél, meg is zavar. Hogy egészen híven előadjam a történteket, meg kell vallanom, hogy Kottler nem zavart meg, hanem egy horrendum (rettenetes, rémes) felkiáltással, ügyesen elfoglalt positiomból durván elzavart, nevemet a fekete könyvbe beírta, az igazgató-tanár úrnak feljelentett s példás megbün­tetésemet kérte s nyerte ki főnökétől.
A reám, kihallgatás s védelem előadhatása nélkül kimondott ítélet így hangzott: Tizenkét órai börtön (carcer) kenyéren és vízen.
Sohasem zúgolódtam fellebbvalóm ellen; sohasem éltem kifogá­sokkal azok irányában, akik engem valamely hibás cselekedetemért elítéltek. A jelen esetben e szigorú büntetés ellenében, de csak úgy magamban, azért lázadtam fel, mert egyáltalán nem tartottam magam vétkesnek: hisz az, amit elkövettem egy kis kíváncsiságnál egyébnek alig volt mondható. S végre is így okoskodtam magamban: miért tart az igazgató-tanár ily csinos szolgálót? S miért nem készítenek tisztességes padlásfeljárást? Hát ama szegény leány kitegye magát annak, hogyha esetesen valaki segélyére nem jő, létrástól zuhanjon le s törje ketté csontjait? Mindezen szelíden elgondolt okoskodások mit sem használtak; másnap reggel az iskolaépület földszintjén levő carcerbe kelletett bújnom, melynek belsejében egy félig elporlott szalmával telt ládánál egyéb bútor nem volt észlelhető. Én azt reménylém, miszerint a donna csak leend annyi háládatossággal irányomban, hogy eljő a kis ablaknyíláshoz, mely a carcert gyéren világította, s azon be, a miatta kiállott szen­vedések fejében, egy nehány pogácsával fog megkínálni. Álmaim, költői álmaim nem valósultak; véglegesen elhagyatva mindenkitől, az éhségtől gyötörve s egy sereg bolhától ellepve, maradt időm álmél­kodhatnom afelett: lovagias szolgálatkészségemnek mi szomorú következményei lettek.
De már azt akkoriban is értettem s tudtam, mit jelentsenek e szavak: cinye mintye (tartsd észben, ne feledd)! hisz Hora és Kloska lázadásának történetét jól ismerém, szegény atyám gyakran elbeszélé azon iszonyú eseményeket, melyeknek szemtanúja vala. Cinye mintye Kottleru! - mondanám most, de várj semmirevaló pedellusa, majd megtréfállak amúgy isten igazában, mondám akkor s tervem egypár jó pajtásommal egyetértve rövid időn teljesen ki volt főzve.
Egy szép vasárnapon a délutáni isteni tisztelet kezdete előtt - akkor délután is volt isteni tisztelt - elmenénk látszólag a templomba, mely az iskolaépület udvarán van elhelyezve, de valóságban a gymnasium első emeletére, ahol Kottler lakott, őt meghívandók, jönne velünk a templomba. Utána tudakozódván, azt hallottuk, hogy ünnepi ruhát öltvén elment Tapolcára a fürdőbe. Elcsodálkozva, mintha mi ezt nem tudtuk volna, minden feltűnés nélkül bementünk az osztály­terembe, ahol Kottler ládája állott: s csakugyan a ládán összerakva ott találtuk összes mindennapi ruháját, amint azt váltás közben oda elhelyezte. Azonnal hozzáfogtunk bosszúművünk kiviteléhez, s mindegyi­künk a köpenyeg alól - mely nélkül deák alig volt képzelhető - előszedte a bosszúmű jelenetezéséhez szükséges, már előre elkészített részleteket. Alig egy negyedóra alatt Kottler, a pedellus kitömött alakja tökből készült fejjel ott feküdt előttünk, abban az öltözékben, mely ellenszenvünket annyiszor felkölté: zöld kabát, túzokszín nadrág és mellény, fekete, rongyos nyakkendő, kitaposott, régi, hegyes, álkordovány csizma, veres sapka. Nehány pillanat még s Kottler egy erős zsinegen az úgyis, ünnepnapon szellőztetés kedvéért nyitott, első emeleti ablak fáján, felakasztott positioban lógott, mint valami ügyesen készített madárijesztő.
A gymnasium-épület egy, a városháza megett elvonuló, meg­lehető­sen elhagyott utcára nézvén, művünket az osztályterem belsejében készíthettük elő s hajthattuk végre, anélkül hogy valaki észrevett volna. A tett elkövetése után lesompolyogtunk a templomba, ahol Komáromi, nagyon tisztelendő urunk éppen az áldást mondotta az egybesereglett hívekre.
Az isteni tisztelet végeztével elmenénk sétálni, ezúttal fel az Avas hegyre, s nem a piacra, nehogy ismerősökkel találkozhassunk. Alko­nyatkor a város felé tartván, hazakísértem Dombit, Mileczet s Moest, mindhárman iskolatársaim s az összeesküdtek bandájának tagjai. Mikor a Moes-ház felől az Almásy-ház elé értem, ott láttam a kapu alatt az öreg Almásyt magát, amint hosszú, szürke kabátban, simára beretvált arccal s hátul lelógó copffal, összesereglett szegényeinek osztogatja a vasárnapi alamizsnát. Engem, ahányszor az öreg urat - nem mondhatom koldusaitól, de házi szegényeitől környezetten - szemléltem, e jelenet mindig meghatott, mert hisz édesanyám annyiszor lelkünkre kötötte, hogy: a szegény ember sorsa szánandó!
Megállván egy pillanatra a tágas, nyitott, emberekkel telt kapu előtt, hallám, amint a vénasszonyok egymásnak súgják: csakugyan felakasztotta magát, láttam, amint az ablak fáján lóg.
Mikor már az öreg Almásy házi szegényei úgy tudják, hogy Kottler felakasztotta magát, akkor természetesen nem csodálkozhattam azon sem, hogy mire Kottler este Tapolcáról hazakerült, a fél város azt rebesgette, hogy felakasztva találták az osztályteremben; Kottler maga pedig a classisba lépvén önmagát látván ott lógni, csakugyan kénytelen volt bevallani, illetőleg elismerni, hogy az emberek igazat beszéltek. Pendebis carissime! (Lógni fogsz, kedvesem!)
A bosszú műve teljesen sikerült, mert Kottlert halálra bosszantottuk, anélkül, hogy akár neki, akár másnak kárt vagy alkalmatlanságot okoztunk volna.
Legnevezetesebb pedig az volt, hogy habár négyen valánk beavatva a cselszövénybe, soha kipuhatolni nem voltak képesek a tett elkövetőit. Bennünket is kihallgattak ugyan; de mi tanúkkal bebizo­nyítottuk azt, hogy Kottlert kerestük s őt nem találván nélküle menénk a templomba; bebizonyítottuk, hogy templom után az Avas hegyre s onnan hazamenvén, nem is hallottunk csak estebéd alkalmával az esetről említést tenni.
De mikor az igazgató-tanár, annak szép szolgálója és a pedellus is, szóval a házőrzők mind odahagyják a házat, akkor azután igazán beteljesedik a közmondás: ha a macska nincsen honn, az egerek táncolnak! (…)
1838
Nevezetes évszám az, mely a fejezet címéül ki lett általam írva: éppoly nevezetes, mint amilyen sokatmondó évszámokká lőnek: az 1848, 1849, 1860, 1861, 1863, 1867, melyek mindegyikéhez egy-egy kitörölhetetlen emlék fűződik, majd szomorú és leverő, majd ismét lélekemelő s reményt gerjesztő, de mindenesetre korszakot alkotó, azon befolyásnál s maradandó benyomásnál fogva, melyet a hazára, annak polgáraira, vagy mindnyájunk legbecsesebb kincsére, a fővárosra gyakorolt.
Mennél behatóbb erővel nehezedik valamely csapás az egyesre, egy városra vagy országra, annál nagyobbszerűbbek s végeredményeiben annál gyökeresebbek annak következményei a kárt szenvedettekre nézve. Csak az, aki valóban s cáfolhatatlanul meggyőződött arról, mi hajszálnyi köze a véletlennek választotta el családját, szülővárosát vagy hazáját a végbukástól s megsemmisüléstől, fogja azontúlra kettőztetett hévvel s sohasem gyanított odaadással megszeretni azt, minek elvesztét már-már siratni volt kénytelen.
Az 1838. évi vízáradás Pest városát majdnem tönkretette; a veszély sohasem gyanított vagy bekövetkezhetőnek képzelt azon fokot érte el, melyen túl csak a végmegsemmisülés lehetséges; sokan azt vélték, hogy Pestből, a tapasztaltak után ítélve, sem a kereske­delemnek, sem az iparnak, sem a jólétnek s gazdagságnak biztos menedéke nem lehetend soha többé; s mégis ama vészteljes évszám alapította s gyökeresítette meg tulajdonképpen a magyar nép szívé­ben a főváros iránti érdeklődést s előszeretetet, melynek a negyvenes évek folyamában annyi bátorító anyagi és szellemi eredményeit szemléltük.
Mikor végigvillant százezrek lelkén ama borzadályteljes gondolat: hátha Pestet végleg elsepri vala az ár; csak akkor kezdették megérezni a hazának milliói, mit veszítettek volna az ország központjának végelpusztulása következtében.
Lázas kíváncsisággal kísérték azontúl mindazon intézkedéseket, melyek Pest biztosítása érdekében nagyjaink s a hatóságok által kezdeményeztettek s legtöbbnyire, az akkor létező állapotokhoz viszonyítva, csodálatos gyorsasággal végre is hajtattak. A magyar rendesen gyorsan feledi az őt ért csapásokat; alig változik jobbra sorsa, s máris mosoly ül ajkain a nemrég hullatott könnyek helyébe. Pest végpusztulásának csak képzelete is népünk ez ősi jellegét, a fővárosban történők körüli érdeklődést tekintve, teljesen meg­változtatta; ki-ki akart s tudott is valamit tenni, gondolni, eltűrni vagy javasolni, amiből az ő hite szerint legalább Pest jövőjére remény s áldás sugározhatik. Hogy Pest népéről, mint magyarról szólok itt, teszem azért, mert rendesen a hozzánk letelepülők elsősorban gyengéink s fogyatkozásaink elsajátítása által egyesülnek s válnak eggyé velünk.
Mikor néhány hóval a vízáradás után Pestre érkezénk, javában folytak a biztosítási munkálatok, s mi keservtől kísért érdeklődéssel szemléltük meg naponta, mint emelkedik itt vagy amott egy gát, feltöltött út vagy tér, mely Pest városának kétségbeejtő lejtméreti viszonyain könnyíteni s javítani van hivatva.
Így emelkedett lázas gyorsasággal az úgynevezett váci gát, azon útdarab, mely most az osztrák-magyar államvasút indóházától a kis sörcsarnokig terjed; ugyanakkor készült e gáttal összeköttetésben azon töltés, mely a Lehel utcán végig az Aréna útig látható most is, de amely rövid időn, mint már szükségtelen, el fog tűnni.
A Váci körút valamint a Károly, Múzeum és Vámházi körutak, nemkülönben a Kerepesi, Üllői és Soroksári utak felszínének emelése s a soroksári védgátnak megalkotása ugyanakkor nemcsak kezdeményeztetett, de József nádor Ő Fensége erélyes s mindenre kiterjedő tevékenysége s érdekeltsége folytán végre is lőn hajtva.
Rövid nehány hónapnyi időköz alatt Pest városa, ez erődítések által mintegy körülsáncoltan, a közelében hömpölygő áldásdús, de veszé­lyes szomszéd elől, bevehetetlen védelmi állapotba helyez­tetett.
Ama néhány bedőlt s roskadozó ház részint eltávolíttatott, részint tatarozás által oly állapotba juttatott, mely az első emeletig ért vízszin borzadályait képes volt elfeledtetni.
Mi roppant kár, mi milliókra menő veszteség háramlott azáltal fővárosunkra, hogy az akkoron uralkodó viszonyoknál s reánk súlyosodó körülményeknél fogva, még nem valánk azon helyzetben, legalább a „tabula rasa”-t (Eredetileg tisztára kapart viasztábla a régi Rómában. Átvitt értelemben: a régi állapot megszüntetése az újrakezdés reményében.) mutató városrészekben egy, a Lipótvárost megközelítő, végleges szabályozást vihetni keresztül.
De nemcsak fővárosunkra nézve vált rendkívül fontossá ezen 1838. év, de saját életem piciny kis körére is, kiváló hatásúnak bizonyult.
Négy éven át folytatott életberendezésünk teljesen megváltozott; amit amott megszoktunk, arról itt le kelle teljesen mondanunk; a független, szabad tanuló-kornak vége szakadt azon pillanatban, melyben a megye székhelyét a fővárossal, a miskolci szerény algymnasiumot a pesti, már akkor is kiváló jó hírnek örvendő s kitűnőleg szervezett gymnasiummal cseréltük fel; a deákság kötelékében nyilvánuló azon erős pajtási kapocs, mely egy életen keresztül kíséri lépteinket s a régi idők emlékeit pajzsul engedi használnunk a később egymást felváltó életviszontagságok közben, a nagyvárosban sem feltalálható, sem fejleszthető nem volt többé; ugyanazok, akik az iskolai padsorban szomszédokként örök barátságot fogadtak egymásnak, kiérve a város kietlen tömkelegébe, idegenek gyanánt bolyongtak s csak az iskolában való viszontlátás emlékezteté őket arra, hogy padszomszédjuk van ugyan, de az élet legcsekélyebb mozzanatain velük megosztozkodó pajtásuk nincsen.
A nagyvárosi tanulók sivár életének legérzékenyebb része éppen abban rejlik, hogy az elszigeteltség folytán az ifjúság nyíltsága s önzetlensége nem vetheti meg alapját amaz örökké fennmaradandó, ifjúkori kebelbarátságnak.
Magánleckéink beosztása s azok egyhangba hozása, a naponkint öt teljes órát igénylő iskolai folyammal, nem csekély gondjába került nevelőnknek, reánk pedig különösen az első időben szerfelett terhesnek látszó munkát hárított. A francia s angol nyelv tanul­mányozása; a tánc, rajz, zongora, vívó, lovagló, úszó órák évad szerint elosztva; a korunknak megfelelő társas körök felkeresése, minek segélyével a társadalmi s társalkodási míveltséget s modort már legifjabb korunkban el kelle sajátítanunk, mindez sok gonddal járt, noha tagadhatatlanul nem ritka esetben kellemesen szórakoztató foglalkozást is nyújtott.
Első leckém reggel hat órakor volt télen és nyáron; utolsó négytől ötig a délutáni iskola után; édesanyánk belátván a munkaelosztás nehézségeit s a hazánkban dívó életmód célszerűtlenségét, már akkor behozta a mi kedvünkért a déli tizenkét órára kitűzött villásreggelit s az öt órakor megtartatni szokott ebédlést. Ezen életrendet célszerűségénél fogva annyira megkedvelém, hogy ezentúl egész életemen át többé attól megválni nem tudtam.
Az iskolában magában a felebb említett körülményeknél fogva kevesebb bensőbb ismeretséget köthetvén, annál több az iskolán kívül felmerülő, a társas életből keletkező viszonyoknál fogva, velünk s különösen velem körülbelül egykorú ifjakkal lépénk szorosabb baráti kötelékbe, akik közül a legtöbbel teljes életemen keresztül maradtam szorosabb összeköttetésben.
Az 1823.-24.-25. évek úgy látszik sok fiúgyermeket hoztak világra, ezt kell legalább következtetnem azon velünk majdnem egészen azonos korú ifjak nagy számából, kik rövid idő alatt velünk érintkezésbe jutának. Gróf Zichy Miklós és Béla (palotai), gróf Festetich Béla, gróf Andrássy Gyula, báró Lipthay Antal és Béla, Lónyay Menyhért és Albert, Szentgyörgyi Horváth Sándor, Boronkay Rudolf, báró Prónay Elek, Bayzáth László, báró ifj. Jósika Miklós, Géza és Leó képezték azon kört, amelyben napjaink lefolytak s amelynek számtalan kellemes és szép ifjú kori emléket köszönhetek.
Pesten az ágostai hitvallású gymnasiumban, az itt felemlített időben, két év alatt, mint Taubner tanár tanítványa, a Rethoricát és Poesist végeztem. (...)
Táncmesterünk Beauval, a Német Színház balettmestere volt, kiváló ügyes s fáradhatatlan szorgalmú, francia ember, aki művészetét nagyra becsülte, de azt feladatának megfelelőleg is tudta a fiatalsággal elsajátíttatni.
Akkoron nem az volt a táncleckék által elérendő főcélul kitűzve, hogy tudjunk keringőt, galoppot, francia négyest lejteni, s hogy azután egy-egy nagyobb gyermekbál alkalmával fenn ne akadjunk. Ezzel ellenkezőleg, a főcél az volt, odahatni, hogy helyesen járni, mozogni, állni, leülni, bókot csinálni tanuljunk s ne jöjjünk zavarba lábaink s karjaink miként való elhelyezése s mozgása iránt. Ki ezeket nem tanulta meg, ügyetlen, szegletes s nevetséges marad mind­örökre magának s másoknak nagy alkalmatlanságára. Eme kis­szerűnek látszó, de az életre mégis fontossággal bíró, s a műveltség egyik főkellékének tekinthető tulajdonokat pedig úgy sajátítottuk el, hogy először rendesen állani, helyben „battement”-okat (Itt: helyben mozogni, mímelni a táncfigurákat. A kardvívásban cselütés, amit gyorsan követ az igazi vágás.) vágni, ebből kifolyólag lépni, hajlon­gani, kezünket kinyújtani s visszavonni kezdettünk. Mindaddig míg eme alapelemekre nézve teljesen otthonosak nem valánk, tánc megtanulásához nem fogtunk, ami nekünk, akik csak felületesen tudtuk megítélni a nevelés komolyabb követelményeit, szerfelett unalmasnak s hiábavalónak tetszett.
Ezen alapmozgásokra nézve tisztában lévén, kezdettük azután meg a gavotte, menuette, a mazurka tanulmányozását s fokonkénti begya­kor­­lását; mert annyi bizonyos, hogy aki eme táncokat tudja, könnyen fogja megérteni s a kellő ütem betartása mellett lejteni is a divatos táncok bármelyikét. Ezzel ellenkezőleg, akinek alkalma nem volt, hogy amaz alapmozgásokat s abból mintegy kifolyólag a test egyen­súlyban való tartását s a gömbölyded mozdulatokat elsajátítsa, soha­sem fog tudni férfiasan, de egyszersmind kecsteljesen járni, mozogni s viselkedni, ügyesen s jól táncolni pedig, míg él, nem leend képes.
A táncról való emez elmefuttatásomat elhallgatni nem tudtam s nem is akartam, mert intendans koromban a színi tanodából kikerülő fiatal hölgyek s ifjak járása, mozgása s tagmozdulatai váltig bebizo­nyí­tották azt, hogy valódi, az elemi oktatáson kezdődő táncleckék, illetőleg a tagok mozdulatainak kiképzése nélkül nem lehet a színpadon okvetlenül szükséges azon ügyességet megszerezni, mely elengedhetetlen azoknál, akik művészi pályára lépnek, s idealizálni hivaták azt, amit az élet gyakran nagyon is prózai módon állít elénk. A nők járása mostanság úgyis teljesen nélkülözi a kecsteljesnek minden lehető alapfeltételeit, amennyiben a magas sarkok divatja óta rokkant térd akármennyi, de egyenes vonalakban aláereszkedő lábszár vagy szép láb nem létezik többé.
Beauval táncmesterünknek egyik leggyakorlatibb s a szülék által teljesen méltányolt azon ötlete támadt; tanítványai sorából rendezni kisebbszerű táncvigalmakat, melyek „Beauval-bál” címen nagy nép­sze­rűségnek örvendének. Ezen „Beauval-bál”-ok alkalmával azután gya­koroltuk be magunkat mulatozás közben a társastáncokba, meg­szoktuk a női világgal való, a míveltség és illem szabályainak meg­felelő társalgást, s elsajátítottuk általában a társasélet mindazon nem annyira merev szabályait, mint inkább ösztönszerű tapintat paran­csol­ta szokásait, melyek bírhatása nélkül a világfi simaságát vég­képpen elnyerni lehetetlen. E kedélyes s rendkívül mulatságos bálok, menten minden csak képzelhető illetlen magaviselettől vagy durva s éretlen tréfáktól folytak le, amennyiben szüleink ugyan nem, de ne­ve­lőink s a kisasszonyok nevelőnői mindig jelen valának, s Beauval maga mint különösen érdekelt fél, ügyelt arra, nehogy bármi csekélyebb kihágás által intézménye gyorsan szerzett népszerűségét elveszítse.
Az első „Beauval-bál”, melyben részt vettem, a Hanzély-házban, a József tér és Nádor utca szögletén, tartatott meg. E bálon láttam először az angyali szépségű, alabastrom fehérségű s amellett mégis pirospozsgásnak mondható Kendeffy Katinka grófnőt; ki ne ismerte volna őt később, mint egyik legszebb tündérét a pesti nagyvilági társaságnak; mikor ott ama „Beauval-bál” alkalmával először meg­láttam, első gondom az volt, őt táncra kérni fel; de megijedt tőlem s a kályha mögé bújt, mit sem akarván tudni rólam; nem tágítottam, s előhízelegtem a kályha mögül, s talán ez eljárásom vetette meg alapján későbbi őszinte s igaz barátságunknak.
Ezután a divat csakhamar felrúgatta az eleinte szerény „Beauval-bálok” agióját, úgyannyira, hogy az egyszerű Hanzély-házból, a Marczbányi-palota fényes termeibe vonultunk be; ez idő tájt voltak legfényesebbek s oly nagyszerű jelleget öltöttek, hogy egy-egy már iskoláit rég végzett ifjú uracs is közénk mert furakodni.
Ezen, a Marczibányi-palotában - jelenleg a Földhitelintézet hivatala - lefolyó táncvigalmak a magam életében is forduló pont gyanánt szerepeltek, amennyiben e bálok alkalmával ismerkedtem meg egy serdülő leánykával, akit azontúl évek hosszú során át forrón szeret­tem. E szerelem nyughatlan, szeles, túl a rendén szeleverdi magam­viseletének és gondolkozásmódomnak, évekre kihatólag nyugodt, mondhatnám komoly s bensőbb irányt adott. Egész tevékenységem oda vala irányozva, hogy neki tessem, s hogy magamat szerelmére érdemesítsem, ami nem volt éppen könnyű feladat, mikor annyi fényes tehetségű, már végzett s így tehát független s vagyonos, nem iskolákat járó suhanc, mint én, nem is talmi, hanem valóságos épouseur (házasulandó) udvarolt neki. Négy éven át tartott e regényem; minden tettem, minden tanulmányom, minden foglalko­zásom neki vala szentelve; ügyekezetem azon végcélban pontosult egybe; fiatal korom dacára is, bebizonyíthatni azt, hogy felérek belbecsben s értékben azon férfiakkal, akik szerelméért versengenek; e folytonos törődés lázassá s mégis magamba vonulttá tőn, csak ha őt pillantám meg, éledt fel újból a szerelmesek ama reménysugara, mely elektromos szikra gyanánt életre gerjeszti a már végvonaglás­ban sínlődőket.
Egy nagyobb táncvigalom alkalmával - mint mindig, úgy most is - cotillont táncoltam vele; sokan valánk, s így a párok nem ülhetvén egymás mellett, a táncosnők az első sorban, a táncosok pedig másodsorban foglaltak helyet, ki-ki táncosnője mögött. Mikor hófehér, gömbölyded vállát megpillantám, akarva, nem akarva azt kelle néznem, a vér forrni kezde bennem, beszélgetni kezdék vele, s ő, hogy jobban megértse szavaimat, hátrapillantott mosollyal ajkain; e mosoly leheletének fuvalma s azon közelség, melybe egymáshoz jutánk, magamon kívül ragadt - s egy forró csókkal érintém vállát. Életem e percét sohasem fogom elfeledni, mert érezém, hogy a végelhatározás pillanata elérkezett, - csend leve körülem, mintha el akarna sötétülni szemem világa, olyszerű fátyol vonult pilláim elé, midőn felém tekintve szelíd kifejezésű, bensőségtől áthatott, sötét szemeivel e szavakat súgá nekem: jó volt!
Három évvel az itt történtek után, miután utolsó vizsgámat letettem, beállítottam édesanyámhoz s bevallám neki, hogy meg akarok házasodni. Anyám, úgy látszik, várta e nyilatkozatomat, mert nem mutatott semminemű meglepetést vagy csodálkozást, e szavakkal fordulván felém: semmi kifogásom, édes fiam, választásod ellen, de gondold meg, hogy 19 éves ifjúnak megházasodni veszélyes, sőt végzetteljessé lehet mindkettőtökre. Várd meg a jövő évet, tedd magadat, meg őt is próbára, ne találkozzatok addig, s ha ez év múltán is így fogtok egymás iránt érezni, mint most, akkor megnyugvással foglak titeket megáldani.
Arra már nem emlékszem, hogy édesanyámnak mit feleltem, de annyi bizonyos, hogy egy évvel azután, ami alatt nagyot változtam, felkerestem őt, elmondám neki, mi forrón szeretem még mindig, de megvallám egyszersmind azt is, hogy sokkal könnyelműbbnek, szelesebbnek s valódi komoly alapot nélkülözőnek tartom magamat, sem hogy egy általam imádott nőnek sorsát az enyémhez láncolni merném. Könnytelt szemeit reám csüggeszté, egy utolsó isten­hozzádot rebegtek el rezgő ajkai, megcsókolám kezét s tova sieték.
Az utolsó „Beauval-bál”-ban az 1852-i farsang alatt valánk jelen többen a Tigris szállodában; de már akkor nem mint résztvevők, de mint néző közönség, akik mint hajdan hozzánk mások, úgy most mi a felserdülő ifjúság társaságába furakodánk, szemügyre veendők a haza reménységét. A haza reményének e felserdülő virágai között láttam meg akkoron egy még rövid fehér szoknyát viselt leánykát, akinek vonásaihoz s egész lényéhez szemeim odatapadtak; mintha bűverő sugárzott volna ki e leányka szemeiből, olyszerűen vonzód­tam feléje, amint inkább és inkább elmerengék látásán.
A terem másik oldalán támadt szóváltás zaja ébreszte fel álmodo­zásom­ból. Oda sietvén, B.F. barátomat találtam hevesen beszél­getvén, helyesebben mondva vitázván egy vadász főhadnaggyal. Kevéssel azután eltávozánk. Másnap reggel a lőrinci erdő sűrűjében két férfit állítottunk egymással szembe; egy, kettő, három, s a pisztolyok eldördülének; egy perc múltán vértől elborítva a hó borította talajra láttam lerogyni a vadász főhadnagyot, kinek B.F. pisztolyának golyója bal tüdejét érintve keresztülfúrta testét.
Lépve haladtunk a halálra sebesülttel a város felé. A Városház utcában lakott, ama házban, ahol Forgó raktára van jelenleg. Alig emlékszem életemben hosszabb s aggasztóbb útra, mint aminő ez vala; az utolsó állomás a kocsiból a második emeleten levő szállá­sáig volt a legveszélyesebb, s legfáradságosabb.
Napokig tartott az élet s halál tusája, míg végre jobbra fordulván e leverő állapot, némi javulás állott be, melyet hosszas gyógykezelés után felgyógyulás követett.
Azóta „Beauval-bál”-ban nem valék ugyan, de ez utolsónak halvány sugarai bús derengéssel árasztották el életem ösvényét.


DIE MACHT DER MUSIK (A ZENE HATALMA)
Volt egy ismerősöm, barátomnak nem mondhatom, mert nálam körülbelül tíz évvel volt idősebb, egyike azon régi, csakis hazánkban feltalálható eredeti alakoknak, aki egész őszinteséggel meg vala arról győződve, hogy mindaz, amit a német alkot, hibás és fogyatékos. Ítéletében határozott s elbizakodott, a lehető legszűkebb látkörrel ellátva, önmagával eltelt, de ártatlan természetű s senkinek sem vétő, az ily magának s magában élő ember azután oly „ne nyúlj hozzám” öntudatra vergődött, mely őt mint csalhatatlant, a körülötte élőket pedig mind tudatlan s rendkívül fogyatékos lényeket tüntette fel előtte. Az ehhez hasonló eredetiségek jelenleg már egészen letűntek láthatárunkról.
Egyszer ezen különc kíséretében Pesten megállván a Treichlinger boltja előtt, Orpheusnak a kirakatban levő képét bámultuk meg. Csak nézi és ismét nézi az én szomszédom a szép metszetet; elolvassa figyelemmel a kép alján látható eme szavakat: „Die Macht der Musik” - midőn öntelt mosollyal ajkain e szavakra fakad: ostoba németje még csak a saját nyelvén sem tud helyesen írni, hisz’ nem azt kell mondani: Die Macht der Musik; hanem ezt: Der macht die Musik (Ő csinálja a zenét) - így volna az helyesen kifejezve. Persze, válaszolám, mert vele vitatkozásba bocsátkozni, vagy őt nézetének helytelenségéről akarni meggyőzni, annyi lett volna, mint borsót hányni a falra.
Egész elragadtatással beszélte egyszer, mily potom áron vett meg egy némettől egy nemzeti ereklyét, melyet ez megbecsülni nem tudott, de nem is akart. Ama nemzeti ereklye egy meglett férfi s egy gyermek koponyájából állott; az egyik úgymond Rákóczi fejedelem koponyája gyermek, a másik pedig Rákóczi fejedelem koponyája férfi korából. Hihetetlen, de való, hogy léteztek emberek, akik az ily badarságokat egész komolysággal beszélték nemcsak, de el is hitték. Hisz minden háznak, minden családnak, minden vidéknek s társas körnek megvolt hajdanában nálunk a maga udvari bolondja, akinek mulattató volta csak úgy volt fenntartható s ápolható, ha ellent­mondás nélkül, készpénz gyanánt vették s kacagták meg ötleteit, bogarait, amint nevezték.
Ahányszor a zenének az emberi kedélyre való befolyásával foglal­kozom, mindig eszembe jut az itt felemlített ötlet, mint gúnyos körülírása egy kiváló eszmének.
A zene jótékony befolyásával, gróf Festetich Leó kegyessége nyo­mán volt szerencsém megismerkedhetni, kinek családjával Béla fia, kortársunk révén jutánk szorosabb összeköttetésbe. Vasárnapon­ként gyakrabban rendezett saját szállásán kisebb hangversenyeket - matinée-ket -, melyek a házigazda műértő s szakértő rendezése nyomán, rendkívül élvezetesekké váltak még azokra nézve is, akik tisztán csak mint kezdő laikusok s inkább tanulmányképpen lehettek jelen a hallgatók között. Ugyancsak gróf Festetich Leó művészi s különösen zenei ízlése s befolyása nyomán keletkeztek akkoron a vasárnap délben tartani szokott Casino hangversenyek, melyek a „vonósnégyes” zenei élvezetét egy-egy kiváló idegen művész közre­mű­ködése által fűszerezték. E hangversenyek nemcsak kiválólag művészi beccsel bírtak, de a társas élet kellemeit is fokozni voltak hivatva az ott egybegyűlő, fényes hölgyvilág előidézte érdeklődés segélyével.
Szorgalmas s pontos látogatója lévén e művészi társas köröknek, melyek felé nem egyedül a zene iránt bennem ébredő ihlet, de más érzelmek is vonzottak, egészen természetes, hogy föllelkesedve azok hatásán, Liszt Pesten való megjelenését s művészi diadalait, egy amaz emlékezetes est benyomásának szentelt lap által véltem megörökítendőknek, mely szerény tanulmány képezi egyszersmind azóta kötetekre felszaporodott naplótöredékem első zsenge kezdetét.
Ama naplótöredéket úgy, mint akkoron írva volt, teszem itt közzé.
Pest, 1840. Január 4.
„Kevés ma azok száma, kik ne készülnének a magyar színházba, s nagy azoké, kik örülnek a mai nap estéjén, mert hisz ezen este is sokat tesz a magyar színház megtartásához, arra szánván Liszt Ferenc, hazánkfia a bejövendő pénzt. Én is, noha öt óra volt még, sietek oda s a páholyban, annak nyitónéját sokáig keresvén, foglal­tam helyet. Kívül az előcsarnokban nagy volt a lárma, mert az ajtót, ámbár a parterre székei telvék valának, bezárták, s ennek nyitásával késtek. Valamint egy ömlő ár, úgy rohant be a nézők serege, s ki-ki helyet kapván, megállott, féltvén annak jóságát, vagy előre­töre­kedett, jobb hely megkapása által kecsegtetve, mert valóban ma ritka a hely, s jó vagy rossznak választása éppen lehetetlen. Gyö­nyör volt ez este nézni a tömött színházat a pompás kivilágítással, s sokak keblében emelkedék azon kívánság, bár mindennapi volna ez. Kezdődött a »Kénytelen király« című vígjáték, s jól ment, csak Egressy Gábor jobban tudhatta volna szerepét, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza, mindannyian jól játszottak. Végre vége volt a darabnak s mindegyik várva várta a művész jövetelét; felvonatik a kárpit, nyílik az ajtó s Liszt Ferenc lép be. Szörnyű éljen-robaj által fogadtatott, kiváltképp, minthogy nemzeti, veres bársony, arannyal hímzett ruhában jelent meg. Csendesültek az éljen kiáltások, a nagy lárma halálcsenddé változtatott s valahára a billegetőket ujjaival megtapintá s sokak keble könnyebbült. Játéka egy és egyetlen; csak egy Liszt van s nem is jelenend meg a zenészvilágban hamar még egy olyan óriás, kinek játéka előtt mindenik más művész rabigába görbed. Két darabját eljátszá s egy közönséges eggyé olvadó »Éljen!« hatá meg füleinket, kétszer hívatott ki, a zongorához ült, csend lőn s ő a magyar fülét oly édesen megható Rákóczit kezdé változatokkal játszani, s alig kezdé azt, éljen és taps megkettőztetve rendíté meg a színházat. Ennek végezte után az urak által megszerzett kard nyújtatott neki gróf Festetich által, több nemzeti köntösbe burkoltak jelenlétében, oldala mellé köté azt szüntelen éljenek közt, kijelenteti egy úr által, hogyha megengedi a közönség, ezen ajándékot francia nyelven köszönendi meg, szentül fogadván azt, hogy jövőben magyarhoni nyelven szólítandja meg a közön­séget. Halljuk! - következett erre, s ő megilletődve s tűzzel szólt. Többek közt mondá, hogy a Magyarhon hivatása, igyekezete által az országok főpolcait elfoglalni, hogy a kard, mely valaha a hazát védé, most békés kezekben nyugszik, jeléül, hogy a magyar hadi dicsőséget, most műveltséget hozó dicsőség váltsa föl, s végre mondá, hogy ha igyekezeteinket külső hatalom által akarnák gátolni, villogjanak s szórjanak ádáz halált kardjaink, mint annak előtte. Mindezek fordítva magyarul is elolvastattak s nagy »Éljen!« követé szavait.
Azon urak, kik hintókban jöttek, eloszoltak s a gyalogok várták Lisztet; ő kijőve s kocsiját számos fáklyamenet és a pattantyúsok zenészkara kiséré. Cziráky háza előtt azonban kiszállt, s többektől kísérve fáklyák s zene által körülvéve folytatta úgyszólván diadalmi menetét szüntelen »Éljen!« hangoztatások közt. Gróf Teleki háza előtt megállt az egész néptömeg, mert számtalan ember követé őt, Augusz Antal (ugyanaz, kinek fiában éppen most halt ki a báró Augusz-család) a művész nevében mondott kevés, nagy jelentőségű szavakat, s a menet ismét indul a gróf Festetich s egyszersmind Liszt lakásáig s itt végre Fáncsy derék színészünk szóla hozzá rövid, de szép szavakat, melyekkel emlékezetem nem bír többé. Itt haza indulék s elmémet különféle érzelmek s gondolatok zavarák össze. Liszt Ferencet a magyarok megtisztelték valóban és igen illő és dicső módon, a tiszteltetés nagy s ennek ellenében Liszt is nagy. Ő az első magyar, ki Európának minden szegleteiben említtetik, kit bámul minden ember, s ismét a Magyarhon az, mely őt magzatának nevezi, az, mely büszkélkedik Lisztet, a nagyot bírhatni. Mert amint Napóleon a nagy, az újabb királyok koronája s mindannyiakat árnyékul bírja, úgy Liszt a zenészvilágban minden muzsikusok koronája. Ezen korona magyar aranyból s kövekből áll s mindenik magyar eredetű, minden magyar büszkén s rátartással említheti Liszt nevét, de joggal, s mutassuk meg azt a külföldieknek, hogy mi nem vagyunk barbárok, miknek ők bennünket neveztek.”
Az alig múlt karácsonyfa alkalmával kaptam édesanyámtól egy igen szép, régi ízlésű, bőrbekötésű irkát, melyre arany betűkkel e sokatmondó szó: „Napló” vala nyomtatva. Arra nézve most már tisztában nem vagyok, vajon a csinos kötésű könyv iránti vonzalom, vagy a lassanként magamba felszívott zenészeti lelkesültség, vagy végre talán a minden hangverseny alkalmával tekintetemmel talál­kozó amaz egy pár szép szem villanyozta-e fel szellemi tehetsé­gemet, s késztet vala íróvá lennem - de annyi bizonyos, hogy én felebb körvonalazott különc ismerősömtől eltérőleg helyesnek ismerem el Orpheus jeligéjét: „Die Macht der Musik”.
Édesanyám az 1840-i nyár folytában elhatározta, hogy néhány évet nővéreinkkel falun fog tölteni. Ha visszagondolok anyám ez elhatározásának lehető vagy általam képzelhető okaira, azt kell gondolnom, hogy e hirtelen való megváltoztatását egy annyi éveken át megszokott életmódnak, azon feltűnő viszonyban kell keresnem, mely Julie nővérem s báró Jósika Miklós között keletkezett. Nővéremnek báró Jósika Miklóshoz való férjhezmenetele képében e viszony a lehető legszerencsésebb s mindkét félre nézve boldogító véget ért ugyan, de a végnek kezdete - egy családos, nős ember udvarolván egy hajadon nőnek - tagadhatatlanul aggasztólag hatott családunkra, annyival inkább hatott pedig leverőleg, mert Julie nővérem tulajdonainál, nevelésénél, szívjóságánál s kiváló tehetsé­geinél fogva, nemcsak szorosabb értelemben vett családja, de min­denki által, akinek vele érintkeznie alkalma nyílt, megkedveltetett s általános szeretetnek s közbecsülésnek képezé tárgyát.
Azt féltjük leginkább, akit nagyon szeretünk.
Anyám életmódjának e gyökeres megváltoztatása mireánk is hatással volt, mert határozni kelle afelett, hogy vajon a Philosophia és Physica két évig tartó tanfolyamát Hunfalvy felügyelete alatt otthon, magán tanórák s nem nyilvános iskolába való járás által fogván végezni, mi is falun telepedjünk-e le tanulmányaink folytatása szempontjából, vagy városon rendezkedjünk be.
Az utóbbi terv fogadtatott el: már csak azért is, mert a többrendbeli különleges mesterek és tanárok díjazása falun rendkívüli, a külön háztartást jóval túlhaladó költségeket okozott volna.
Elmaradván a nyilvános iskolába járás, életrendünk s társas érint­kezésünk, más irányt vett; melynek első következménye az vala, hogy a velünk egy mód és elvek szerint nevelkedő ifjak családaival mind közelebb s szorosabb érintkezésbe jutánk. Édesanyám, nem különben nevelőnk is, sohasem hagyták magukat a gyermekek iránt nyilvánuló úgynevezett „majomszeretet” által elragadtatni s félre­vezettetni. E komoly irány által vezéreltetve, igen üdvös megálla­podásra jutának, a mindig alkalmatlansággal járó hosszas szünidőket illetőleg, melyek alatt a tanuló-ifjúság, az első heti, semmittevés által fűszerezett aranyszabadság elteltével, nem tud mihez fogni, mivel foglalkozni s unalom által késztetve mindennemű oly ötleteken töri fejét, melyek végrehajtása s jelenetezése azután rendesen kárral s rossz következményekkel jár. Oly rend állapíttatott tehát meg, mely szerint a szünidők alatt mindig útra kelénk s Magyarország egy-egy vidékével ismerkedtünk meg, ami különösen hazánkban nagyon üdvös szokás, ahol akkor is, most is sokan léteznek, akik jobban ismerik az idegen országokat, mint saját hazájukat. E réven jártuk be a várpalotai főhadiszállásból kiindulva, Zichy Miklós fiai és Festetich Béla társaságában, s nevelőnk kíséretében, Komárom, Győr, Veszprém, Zala megyéket és a Balaton vidékét. Ekkor láttam először a Komárom városában épült újszerű börtönt, az erődít­vé­nyeket, a pannonhalmi apátságot, Füredet, Tihanyt, Tátikát, Szigli­getet, Keszthelyt a Georgiconnal, amely egyes pontokhoz majd költői, majd történelmi s majd ismét közművelődési emlékek s tanul­mányok fűződtek. Évente pedig felutazván Eperjesre vizsgát teendők, ez alkalommal Abaúj, Torna, Gömör, Liptó, Zólyom megyék tájaival, természeti szépségeivel s városaival, nem különben az ott már akkor is nagyban dívó vasiparral ismerkedénk meg. Az aggteleki barlangot is akkoron látogattam meg első ízben, melynek látása meseszerű benyomást gyakorolt reám.
Ezen kisszerű ugyan, de mireánk nézve főfontosságú kirándu­lá­sainkról, naplójegyzeteket eszközölvén, s azokból rendes kis útleírást állítván egybe, mintegy vérré vált bennem mindaz, amit láttam, hallottam, s amit ez vagy amaz helyről olvastam.
A hazai földrajz, népisme és történelmi emlékek megismerésére s elsajátítására ennél kellemesebb, tanulságosabb mód s eszköz alig képzelhető.
Pesti létünk mind úriasabb arányokat öltött, hisz már hátaslovakat is szabad volt tartanunk a városban s délutánonként, függetlenül magunkra, Adams lovaglómesterünk kísérete nélkül, tevénk meg sétalovaglásainkat. Ezek közben, kivált miután öcsém a lovaglást nem kedvelte, leghűbb társam gróf Andrássy Gyula volt, kinek egy „Amis” nevű roppant magas, de szép angol paripáját, édesanyjának volt hátaslova, nagyon megirigyeltem. Sétalovaglásainkat illetőleg mindig csak a kiindulási pontra nézve állott be kettőnk között némi nézeteltérés; ő mindenáron s mindennap a Vásártéren (Erzsébet tér) lévő Burgmann-féle ház előtt akart elvonulni nagy büszkén, én meg mindenáron s mindennap a Korona utcában a Lipót-templommal szemben fekvő „Zum wilden Mann” („A vademberhez”) című, az újabb ízlés szerint épült bérház mentén óhajtottam „Fensterparádét” („ablakparádét”) csapni, egy igen jó, kis, szürke lovamon, amely híres s akkoriban divatos „Lanceadeur” hírében állott, amennyiben egymás után, megszakítás nélkül húszon felül való lanceádot (ívugást) képes volt végigszökni. Andrássy Gyula általában minden­nemű férfias testgyakorlatokat illetőleg feltűnő ügyes s kiválólag bátor vala. Vívás közben egy ízben, édesanyja nappali termét alakítván át nyár idején vívóteremmé, oly erővel vágott engem a pár­názott fejálarcon át fejbe, hogy összerogytam. Egy korsó hideg­víz segélyével felocsúdtam s vagy egy hétig bekötött fővel jártam, mint akit valahol egy lebujban megütlegeltek Az „Amis” helyett egy alkalommal, egy, még idomítatlan, sárga csikón lovagolván Gyula a Városligetben, versenyfutásra kelénk, melynek azon szomorú ered­mé­nye lőn, hogy Gyula lova megbokrosodván s hirtelen félre szökvén, lovasa fővel bukott az akkor friss poronddal fedett útra. Megállván s segítségére kelvén, iszonyodva láttam, hogy a homlo­kán ejtett sebből vér ömlik alá; soha Gyula gróf gazdag s utóbb sok győzelmet kivívott hajzata oly veszélynek kitéve nem volt, mint akkoron.
Kocsin hazakísérvén sérült barátomat, anyja részéről bekövetkezett az, mitől, de csak úgy magamban, nagyon tartottam, egy hatalmas korholás és egymástérő szemrehányások, mert hisz Gyula volt anyjának „enfant gaté”-ja („elkényeztetett gyermeke”). Pedig hát én nem voltam okozója semminek, de a sárga csikó volt oka mindennek.
Több év múltán gróf Andrássy Gyula, fogadást ajánlott gróf Széchenyi Istvánnak, hogy az akkor részben kifeszített híd láncán a pesti parttól felmegy az első pillér magaslatáig. Hogy ha ily séta lehetőségére csak gondolok is, szédül a fejem: de Gyula gróf egyenesen, mint a gyertyaszál, elindult, s végig felment a láncon, szem­hunyorítás nélkül. (…)

A fiatalság mindinkább felcseperedett s szárnyra kelni készült; ezt tapasztalta édesanyánk, mikor fiai már nem eléglették meg a házi gyermek-bálokat, a felserdülő ifjúság Beauval-báljait, hanem oda kívánkoztak, ahol tetterejöknek - talán mondjuk táncvágyuknak - nagyobb s fényesebb tér fogna megnyílni, a nagyvilágba.
Édesanyánk azonban e tekintetben szigorúan ragaszkodván jól át-és meggondolt elveihez, nem engedett a mi faggatásainknak, hanem a következő, változatlanul betartandó irányelveket állapította meg.
Mindaddig, amíg iskoláinkat, illetőleg tanulmányainkat be nem fejeztük teljesen, nem szabad a világba járnunk; azaz nem szabad oly társaságot felkeresnünk, hová csakis bemutatás s látogatások megtétele segélyével s feltétel mellett juthatunk be, mint egyenjogú tagjai ama társadalmi körnek.
Nyilvános bálokban, ahová tisztán fizetés vagy testületi meghívás jogosít elmennünk, szabad volt részt vennünk, mert igen helyesen úgy gondolkozott mint gondos anya, hogy a nyilvános bál végez­tével egyszersmind vége szakad mindennemű időt rabló, költséget okozó s tanulmányainkat megakasztó kötelezettségnek.
Ezen irányelvek révén jutottam egy-egy jogász-bálba s ami reám nézve ennél sokkal érdekesebb volt, az akkor rendkívüli népsze­rűségnek örvendő Casino-bálokba, melyek a régi Lloyd épületben, ott ahol most a Szabadelvű Kör létezik, mint a Nemzeti Casino helyiségében tartattak meg.
Itt szívesen látott vendégek valánk, mert jól és sokat táncoltunk, s mást mit is követeltek volna tőlünk: mert hisz a vigalom befejeztével azt mondhatták nekünk: Der Mohr hat seine Schuldigkeit gethan, der Mohr kann gehen! (A mór megtette kötelességét, a mór mehet! - Schiller: Fiesco).

A nagyvilági társaság általában akkoriban még egészen német jelleggel bírt: alig volt Pesten egy-két idősebb nő, aki a magyar nyelvet értette, folyékonyan beszélni egyik sem tudta. A fiatalabb nemzedék azonban már akkor is dicséretes kivételt képezett, amennyiben majdnem kivétel nélkül beszélték a magyar nyelvet. Divattá kezdett válni a fiatalság körében: magyarnak lenni, s ez már nagy nyereségnek volt mondható.
A nyelv teremti az érzelmeket, az érzelmek befolyással vannak a mindennapi szokásokra, s így azután egynémely lelkes főúr által istápoltan mind nagyobb tért hódított a nemzeti szellem.
Ne gondolja senki, hogy ezen átalakulásnak valamely politikai jelentősége járt nyomdokában; a világért sem, non datur saltus in natura (a természetben nincs ugrás! - Leibniz)!
De igen, volt egy következése, mely akkori, még kisszerű nemzeti­ségi viszonyaink közepette s társadalmi tekintetben is főfontossággal bírt, s ez a magyar táncnak a társas körökben való meghonosítása.
Midőn ifjúkorom egyik kedvenc időtöltését s mulatságát meg­közelítem, legyen szabad kissé megpihennem, hogy a fokonként gyermekéveiből kibontakozott „csárdás”-nak nehány sornyi fejezetet szenteljek.


A CSÁRDÁS
E sorok írója egyike volt azoknak, akik a magyar táncot társadalmi tánccá segítették meghonosítani, tette pedig ezt annál szívesebben, mert általán véve nagyon kedvelte a táncot s azt szenvedélyesen űzte is mindaddig, míg a kor szabta határok elé érve, kénytelen nem volt búcsúzni e kedvenc mulatságtól.
Minden búcsú nehezére esik az embernek, de legnehezebben válunk meg attól, mitől azontúlra a „soha viszontlátás” választand el örökre.
Mikor mint táncos a búcsú képében végrendeletet tettem, össze­foglalám „Naplótöredékeim” számára mindazt, amit különösen a „csárdás” első felmerülése óta a nemzeti táncnak gyorsan fejlődő népszerűsége körül tapasztaltam. Megemlékeztem továbbá arról is, mint hajdani nemcsak híres csárdás táncos, de kiválóan lelkesült cigány mecenas, hogy a csárdás tánccal párhuzamosan mi meglepő haladást tett a cigányzene. Eközben természetesen meg kelle említenem azt is, hogy véleményem szerint a cigányzene most már mióta tisztán csak kezdetleges kenyérkeresetté vált, teljesen elvesz­tette eredetiségét s azon vad, búskomoly jellegét, amely azt a magyarra nézve oly mélyen hatólag vonzóvá, az idegenre nézve pedig oly meglepően eredetivé s megkapóvá tette.
Mialatt összeállítám emez adatokat s eszmetöredékeket, jelent meg az „Egyetértés” 1887. január 30-i számában egy tárcacikk ezen cím alatt:Ki tette a csárdást szalonképessé?
E tárcacikk részben ugyanazon vezéreszmét tárgyazza, melyet én körvonalaztam naplómban; de annyira részletesen s szépen adja elő magát a tárgyat s annak a régibb időből merített, általam nem ismert történelmi becsű elővázlatát, hogy nagy részét az én dolgozatom helyébe ide iktatni tartottam leghelyesebbnek:
(…)
„Az 1838. évi márciusi pesti árvíz által tett iszonyú rombolások után, a rendkívüli segéllyel és áldozatokkal foganatosított országos és hatósági intézkedések által az azon év végéig volt kilenc hó alatt a főváros oly állapotba helyeztetett, hogy kivált a Bel- és Lipótvárosban csakis az Új tér és a Bálvány utca sarkán részben leomlott, Dera-féle ház falai jelezték ama nagy katasztrófát s a társadalmi viszonyok is olyanok voltak, hogy az 1838. év végén már az 1839. évi farsangon nyilvános mulatságok is rendeztettek és hirdettettek. E farsangra a főúri casino is három bált határozott, melyekre az elegáns kiállítású díj nélküli meghívójegyek jó elére oszttattak ki, s igen nagy megtiszteltetésnek vehette az, aki e mágnási casinonak tagja nem volt, ha ily meghívást kapott.
Azon időben nemcsak az országnak, de a fővárosnak is legelső és legnagyobb embere gróf Széchenyi István volt, ki azért is, mert az őáltala tervezett Lánchídnak munkája csak az 1838. év végén kezdetett meg, ekkor Pesten időzött s az első casino-bálon nejével, Seilern Crescentiával szintén jelen volt.
A magyar aristocratiának legkitűnőbb családjai s tagjai a vidéki nemességnek elsőbbjei, úgyszintén a fővárosi közönségnek váloga­tott családjai s egyes tagjai képezték a rendkívül fényes és előkelő báli közönséget, s az ember egy tündérpalotában képzelhette magát, midőn a ragyogó nagy kristály-csillárokban százanként égő viasz­gyer­tyákkal világított s oly dúsan díszített nagyterembe s a szint oly ragyogó és gazdagon bútorozott mellék társalgóterembe lépett.
Ott voltak a főúri rendnek festeni méltó szépségű férfialakjai: gróf Károlyi György, báró Vay Miklós (Tabulae báró), báró Wenckheim Béla és fivére, báró Wenckheim László, gróf Dessewffy Aurél és a tüzes táncú gróf Dessewffy Marcell, gróf Teleki László, gróf Almásy Mór, és a több Almásy grófok és nemesek, az egyik, mint huszár kapitány, gróf Nákó János, Zsedényi Eduárd, Eckstein Rudolf stb.
Az ifjabb nemzedékből: gróf Batthyányi Károly, gróf Serényi László (magyar helytartósági fogalmazók), báró Eötvös József öccsével, báró Orczy István, Lónyay Menyhért és fivére, Lónyay Albert, Trefort Ágoston, báró Prónay István, a festőművész, Almásy Pál, utóbb az 1848-49-i nemzetgyűlés alelnöke, ifj. Szilassy József, báró Szepessy, báró Balassa Antal, Gorove István stb. úgyszintén számosan a fővárosi elsőrendű még tanuló ifjakból és az akkor Pesten tartózkodó jurátusokból kiválogatott elegáns tagjai, mint táncosok.
Valamint a férfi világnak Széchenyi István, szintúgy a női aristocra­tiának és a nagy számú, magas női fényes társaságnak legelső és legünnepeltebb főszemélye neje, gróf Széchenyi Istvánné volt, ki erre a bálra a legdrágább csipkével dúsgazdagon díszített tiszta fehér ruhában és szemet kápráztató fényű, nagyszerű brilliant ékszerrel jelent meg, s a táncterem jobbra vezető ajtóján át a három társalgó női terem utolsójában foglalva helyet, a női társaság legelőke­lőbbjeivel társalgott s az ismerős főurak tisztelkedéseit fogadta.
Valóságos fejedelmi alak, kinek szép és nemes arcából a méltóság érzete mellett a legszelídebb és megnyerő szívesség és nyájasság sugárzott.
Ott voltak az akkor Pesten időző mágnásoknak nejei, ezek közül sokan leányaikkal s köztük az újszászi báró Orczy Györgyné, született gróf Berényi Erzsébet is (a jelenlegi minister à latere - a király személye körüli miniszter - édesanyja) rendkívül kedves és igen szép leányával, Orczy Eliz baronesszel, most gróf Esterházy Lászlóné.
A nemesi és fővárosi polgári osztály szintén bőven volt képviselve. Ott voltak a Sissány nővérek (ezek egyike Rohonczy Lipót ezredes, másika Urbán Gyula aradi birtokos, a legifjabbik pedig gróf Leiningen honvéd-tábornok aradi vértanúnak vált nejévé). Takácsy Helén, a Kappel bankár leánya (később Lónyay Menyhért neje), a szépségéről híres báró Fellner Adél, utóbb Almayné, s különösen a Rosty nővérek, kik közül az idősebb Ágnes, báró Eötvös József, az ifjabbik Ilka, Trefort Ágoston neje lett. Rosty Ágnesre egy előkelő vasas lovassági százados azon igen találó megjegyzést tette (németül), hogy »bájoló tekintetéből egy mennyország néz ki«.
Gyönyörű volt a bál, fényes a társaság, szebbnél-szebbek voltak a nők, elegánsok és ízlésesek az öltözékek, s óriás értékűek az ott láthatott ékszerek.
Feltűnő szépségű két leánya volt Kubinyi Amália, özvegy Földváry Miklósnénak. Földváryí Etelka és Földváry Laura, kik a közel fekvő Péteriben lakva, e bálokat rendszerint meglátogatták s bájoló szép­ségük mellett nagyon jól választott toilette-jük, mindenekfelett pedig nagyon szép és szabályos táncuk által tűntek fel. Ezek a francia négyest, nem pedig mint a mostaniak csoszogva s lépdelve, hanem a legszebb lépésekkel s a chassez-croisét (keresztlépést) és szólót gyö­nyörű pedmentokkal s egyáltalán sok bájjal és kellemmel táncolták.
Négy kolonnban járták a francia négyest, de mindig azon kolonnak volt legtöbb nézője, melyben a Földváry nővérek táncoltak.
A bált egy ifjú grófnéval gróf Almásy Móric nyitotta meg s egy röviden tartott keringő után járták egymás után a táncrendben meg­jelölt táncokat, melyeknek minden másodika francia négyes volt.
Bekövetkezett a szünóra, s táncteremben volt garde des dames-oknak egy része az éttermekbe, más része pedig és a kissé elfáradt táncosnők a társalgó melléktermekbe vonultak, a férfiak pedig, kik eddig a társalgó-termekben levő nőket mulattatták, helyt adva a bejövőknek, kijöttek a táncterembe.
Gróf Széchenyi István a középső nagy csillár alatt megállván egy véle ösmerős, tisztességes, koros úr mély bók mellett azt mondá neki: »Excellenz, még ily szép bálja nem volt casinonak egy sem, s az a francia négyes valóban nagyon szép tánc«. Mire a gróf azt válaszoló: »Valóban szép a bál is, a francia négyes is«, s azután mintegy az egész társasághoz intézetten, kissé emeltebb hangon ezt tevé hozzá: »Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!«
- Nincs a tánc-ordnungban! - szólt egy erős hang a sokaságból.


- Éppen ez a hiba! - válaszolt a gróf arra fordulva, honnan a hang jött -, s én nem értem, miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket?
Széchenyi - kivált azon időben - oly ember volt, kit csak ritkán lehetett magában látni, tisztelőiből s híveiből mindig volt - bármerre fordult vagy ment - kísérete környezte. Így volt most is legbizal­masabb ösmerőseitől körülvéve és az előbbi felszólamlása után környezete a kíváncsiakból még háromszorosra szaporodott.
- Was ist dort?
- Was spricht Seine Excellenz?
- Villeicht über die Kettenbrück-Aktien?… (Mi van ott? - Miről beszél őexcellenciája? - Talán a Lánchíd-részvényekről?)
- Mi van ott, barátom?
- Nem tudom, kivel táncolsz most?
- Uramöcsém! Kérem, tudja meg már, vajon mi történik ott a nagy tömegben?
Ilyen s ehhez hasonló kérdéseket lehetett hallani, de a valót csak a közelállók hallották s tudták.
A grófnak utolsó kérdésére mellette állott egyik ismerőse azt jegyezvén meg, hogy a magyar táncot nem minden ember képes úgy megtanulni, hogy azt bálokban is táncolhassa, a gróf még emeltebb hangon azt felelé:
- Ez való, de én, uraim nem azt a táncot, az úgynevezett magyar szólót értem és óhajtanám ide behozni, hanem azt a gyönyörű kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol - s magakörül nézve, folytatá -, ha itt pár perccel ezelőtt 40 pár elfért francia négyest táncolva, miért ne férhetne meg itt a 40 pár magyart táncolva?
Csend lett, nem szólt senki, de a gróf környezetéhez fordulva kérdezé:
- Ugyan, uraim, nem ismernek valakit, az itt levő ifjú urak közt, ki a magyar táncot el tudná most itt a szünóra alatt járni?
- Orczy Pista! - kiáltott fel valaki nagyon éles hangon a tömegben.
A gróf nem értette, hogy mit jelentsen ez, de megmagyarázták neki, hogy az ifjú Orczy István igen jó magyar táncos s nagyon szépen és népiesen tudja járni a gyöngyösi kapás legények táncát.
- Ez kell nekem - szólalt fel a gróf élénken s ösmerőseitől tudakozá, vajon nem tenné-e meg a báró azt, hogy egy rövid táncot eljárna?
Egy ifjú mágnás, Orczy bárónak bizalmas ismerőse, beszaladt az első társalgó-terembe, s a bárót karon fogva, pár perc alatt a gróf elé vezette, s kölcsönös rövid köszöntés után a gróf igen nyájas hangon mondá a bárónak:
- Hallom, hogy uramöcsém szépen táncolja a mi népünk táncát.
- Én csak a gyöngyösi kapások táncát tudom - vágott közbe a báró.
- Éppen ezt óhajtom én! szólt a gróf derülten - vajon nem lenne-e szíves egy pár lejtéssel nekünk itt azt a táncot bemutatni?
- Igen szívesen - felelt a báró nyájas mosollyal, nem tudva mi akar ebből lenni -, de hol a muzsika? - tevé hozzá.
Mind egymásra néztek, szótlanul, de mihamar ugyanazon ifjú mágnás felkiáltott a zenekarhoz: Morelly! Seine Excellenz lasst fragen, ob Sie einen ungarischen spielen könnten?
- Ja, zu dienen, Excellenz, ich habe aber die Noten nicht mitgebracht.
- Also lassen Sie’s holen! Sinds weit von hier?
- Nein, ich bitte, hier im Hause im zweiten Stock.
- Also nur g’schwind. (Morelly! Őkegyelmessége kérdezteti, hogy tudna-e valami magyarost játszani? - igenis, szolgálatára, kegyelmes uram, de a kottákat nem hoztam magammal. - Hát hozassa el! Messze vannak innen? - Nem, kérem, csak ebben a házban, a második szinten. - Akkor hát gyorsan!)
S valóban igen rövid idő alatt elhozták a kótákat, kiosztották a partitúra egyes füzeteit és ráhúzták, vagyis hogy ne rágalmazzak, le kezdték játszani Biharinak egymagában véve klasszikus palotás magyarját, de melyen csak úgy lehetett volna táncolni, ha azt egy jobbféle, de vidéki cigánybanda játszotta volna.
Szegény Bihari! Be jó, hogy egy ölnyi vastagságú föld van koporsód fölött!
Húzták, húzták, a német zenészeknek majd kidülledt a szemük, úgy nézték a kótákat, de biz’ annak nem volt sem füle sem farka, sem értelme, úgyhogy a báró némi várakozás után mosolyogva ezen szavakkal fordult az átellenében álló elkomorodott grófhoz:
- Excellentiád, ezen táncolni nem lehet! - S meglátszott rajta, mennyire hiányzanak neki azok az egyszerű gyöngyösi cigányok.
- Magam is úgy látom - válaszolt a gróf -, de az nem baj! A legközelebb...
Egy éles hangú felkiáltás szakította félbe a gróf beszédét, mert a Szatmár megyei hírneves alispán Kendének a fia, Kende Pista, egy szép, magas, nyúlánk termetű s aux quatre epaingles (mintha skatulyából húzták volna elő) mindig nyalka jurátus, kit e dolog későbben is nagyon érdekelt, felkiáltott a zenekarra Morellyhez:
- Kennen sie Martinovics?
- Bitte tausendmal um Entschuldigung, kann aber wirklich nicht dienen (- Ismeri a Martinovicsot? - Bocsánatot kérek ezerszer, de avval tényleg nem tudok szolgálni.) - válaszolt zavartan a német karmester.
De ugyanazon percben megszólalt a karzaton Morellynek szekond­hegedűse, egy fekete bajuszú és szakállú, magyaros kinézésű még fiatal ember, s illemteljes hangon magyarul mondá: »Instálom alássan, én tudom a Martinovics nótáját kóta nélkül is, ha méltóztatnék parancsolni, elhúzom.«
Bravo, bravo! Helyes! Jól van! Ide vele! Hadd halljuk hát - kiabálták a gróf szándékát már sejtett ifjak.
Gróf Széchenyi az eddigiek által némileg feszélyezve, ott állt, szótlanul, szemben véle az ifjú báró s közülök a nagyszámú férfi közönség, várva az eredményt.
A gróf nyájasan fordult báró Orczyhoz ezen szavakkal: »Ha nem sikerül, megcsináljuk a jövő bálban.«
Báró Orczy udvarias fejhajtással »igent« látszott mondani.
De ezalatt a fekete szakállú hegedűs hamarjában megmutatta saját hegedűjén a pápaszemes német muzsikusoknak, hogy melyik hangnemből kísérjék, s felkérte, hogy ne rángatva, hanem, mint a cigányok, vontatva, húzva, cigányosan kontrázzanak neki.
Ez gyorsan megtörtént s rövid néhány perc múlva a rögtönzött prímhegedűs csakugyan ráhúzta, mégpedig magyarosan, a Marti­novics nótáját, de bizon amint először játszották, az sem ért sokat, de már a másodszori játszásnál annyira belejöttek a német kontrások, hogy báró Orczy maga mondta a szó nélkül álló grófnak:
- Megpróbálom.
- Egy kis helyet kérünk! - szólt a gróf fennhangon, s maga is néhány lépéssel hátrább ment, a közönség pedig egy tojás alakú, hosszas tért alakított a terem közepén, melynek felső végén a gróf, közepén pedig báró Orczy, táncra készen állott.
Ezalatt a zene annyira megjavult és összevágó lett, hogy mihamar Morelly is nekihevülve felvette hegedűjét, a többiekkel együtt ő is játszott.
Orczy báró közép-magasságú, nagyon csinos, magyaros termetű, könnyű testalkatú, kedves, nyájas arcú alak volt - 1848-ban esett el a rácok elleni hadjárat alkalmával -, mozdulatai, lejtései fesztelenek, tánca kellemetes, mérsékelt, nem túl komoly, de nem is túl pajkos. Tökéletesen ösmerte a magyar tánchoz kívántató mélakomolyságnak és a nélkülözhetetlen vidorságnak határait, s tudta, melyik lejtéshez melyiket, s mely mértékben kell alkalmaznia. Tánca hű képe volt a falusi legények táncának, melyet a tánckör szélein körüllejtve és bokázva a legnobilisabb elegáns úri modorban mutatott be.
Tánca gyönyörű volt, s amint a zene időről időre mindig javult, ő is mindig derültebb arccal s jobb kedvvel járt, úgy hogy utoljára maga is neki melegedett s ugyancsak megrakta!
Tánca végeztével általános megelégedés mellett zajos taps tört ki. Széchenyi gróf pedig, ki eddig szótlanul, de gyönyörködve nézte a szép táncot, lekötelező nyájas szavakkal kérte fel az ifjú bárót, hogyha ezt a szívességet megtette, tegye meg még azt is, hogy válasszon egy táncosnőt s azzal mutassa be a magyar páros táncot.
A báró készséggel futott be, az első szomszéd társalgó-terembe, hol nagynénje, a báróné, egy szintén igen szép, magyaros szabású női alak - családja tagjaival s ösmerőseivel ült - s onnan édesanyja mellől gyönyörű szép, hajadon saját unokahúgát, Orczy Eliz boroneszt hozta karján a csak most elhagyott tánckörbe, előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot.
A baronesz klasszikus példánya volt a teljesen magyar szabású, női, kerekded, szép arcoknak és alakoknak, nem magas, de karcsú, szép termetű, tánca könnyű, mint egy pillangó röpte, s minthogy akkor a leányok ünnepély vagy bál alkalmával rövid ujjú ruhaderekat viseltek, valahányszor táncosa magához karolta vagy forgatta, vagy egy helyben bokázott vele, ott nyugodott gyönyörű két gömbölyű, fehér karja vállán vagy fekete frakkba bújtatott karján; s mint foly­tonos derültségéről és jó kedvéről, sikerült tréfáiról ismert, s éppenúgy, mint bátyja, István báró mindenki által szeretett alak s a fővárosi összes társaságoknak kedvence, midőn észrevette, hogy a közönség eme (valóban meglepően szép) tánctól el van ragadtatva, hogy a falusi táncot és a pórleányok szokásait még hívebben adja, megtette azt a pajkosságot (aminek nagy mestere volt), hogy kötője nem volt, báli ruhájának elejét finom ujjainak legesleghegyecskéivel s a falusi lányok finnyáskodását nagyon sikerülten utánozva, kötény gyanánt csípte össze, s nekiderült kedvvel utánozta a falusi leányo­kat, s emellett oly csintalan arccal és bátyjára irányzott pajkos kacsin­tással siklott ki táncosának ölelése elől, hogy nemcsak a gyönyörrel eltelt társaság, de még saját bátyja is kedves kacajra fakadtak e nagyon jól sikerült pajkosságon.
De kitűnően ügyes táncosa nemsokára elfogta, karjaira ölelte s jobbra-balra jól megforgatva, nyájas fejhajtás után a közönség és az ifjúság viharos tapsai közt húgát a társalgó-terembe édesanyjához visszavezette.
A gróf az első legénytáncot komolyan és nagy megelégedéssel nézte, de midőn a fiatal báró gyönyörű húgával ily szépen és népiesen járták el a magyar nép táncát, s az éppen olyan volt, milyennek ezt ő óhajtotta, boldog volt, s vastag szemöldjei s bajusza dacára is meg­látszott arcán a gyönyörködésnek és teljes elégültségnek és egy előre sejtett siker és elégtétel érzetének kifejezése. Számítása sikerült.
Ritkán láthatták őt oly derült arccal. A gróf nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét s vele kezet szorítva mondá: »Ez az én táncom.«
Azután a közönséghez fordulva kérdezé:
- És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?
Ez az intermezzo a szünórát majdnem egészen igénybe vette, s miatta Morelly emberei nem is sörözhettek, nem vacsorázhattak, a táncoló ifjúság pedig nyugtalankodva várta és sürgette a táncrendek folytatását, ami nemsoká a Zsedényi Ede helytartósági szekretárius által rendezett fényes cottillionnal meg is kezdődött.
Morelly 50 forintot kapott és azt a meghagyást, hogy a Martinovics nótáját, vagy más tánchoz alkalmas magyar nótát tanuljanak be. Meg is történt.
A kezdet megvolt.
A következő bálban a Kende Pista buzgólkodása mellett már nyolc pár táncolta az ifjú Orczy testvérpár mellett a táncot, s gróf Széchenyi ismét gyönyörködve nézte őket, de meglátszott rajta, hogy több párra számított.
A harmadik bálban már húsz és egynehány pár állott ki s minthogy bizonyos okból a főúri casino még egy negyedik bált is rendezett, az e bálra készített új táncrendben már e tánc is »csárdás« név alatt fel volt véve, de már ekkor alig fértek meg a párok s az ifjúság nem érte be ezzel az eggyel, hanem egy német táncot kihagyva, helyette a második csárdást járta.
Ennek nagy hatása volt nemcsak a fővárosban, de a közel fekvő vidéken is, s jóllehet eleinte sokan voltak, kik e tánctól idegen­kedtek, de viszont voltak, kik azt a legmelegebben pártolták, saját gyermekeiket taníttatták s másokat is hasonlóra buzdítottak.”
Eddig a tárcacikk, melyet örömmel örökítek meg e munkámban, mert híven s találóan adja elő a történteket. Saját feljegyzéseimmel nem mindenben egyez meg ugyan, amennyiben e Casino báli „csárdás” eseménye, amennyire én tudom az 1840. és nem az 1839. év telén történt; Széchenyi István gróf pedig az én tudtommal akkor még nem volt belső titkos-tanácsos, hanem jóval azután lett azzá. De miután ezen adatok talán nálam vannak hibásan feljegyezve, azokon mit sem változtattam. A személyekre nézve azonban egynémely tévedést helyre igazítottam s ott, ahol kellett, némely toldások által, úgy hiszem, emeltem az egésznek becsét. Hisz azon társaság közepette, melyről szó van, nőttem fel s viszonyaikat a legapróbb részletekig ismertem. (...)
1847-ben őszkor Pozsonyban Ferdinánd király Ő Felségének mutattuk be a csárdást egy udvari bál alkalmával: én részemről szinte utolsó „csárdás” táncomat az 1870. évi farsangon, Budán, Ő Felségeik udvari bálján lejtettem, díszmagyarban: mióta 1870 nyarán ismét katona egyenruhával cseréltem ki a selyem díszöltönyt, komolyabbá is idősebbé kezdettem válni s többé nem táncoltam soha: pedig ha ráhúzza a cigány, amúgy igazán kedvem szerint s talp alá, még most is úgy érzem magam, mint a rúdra fogott törzstrombitás szürke lova. (...)
EMBER TERVEZ, ISTEN VÉGEZ
Tanuló éveim végszakát értem volt már el - a nyolcadik osztályt (Physicát) jártam -, midőn egy váratlan, de reánk, növendékekre nézve felette megtisztelő esemény, a legközelebb megkezdendő jogi tanulmányaimat illetőleg megállapított terveknek egészen már irányt adott.
Hunfalvy Pál nevelőnket Szepes megye szülöttét ugyanis nehány hónappal a Physicából teendő évi vizsgáim előtt, a késmárki ágostai hitvallású evangelikus lyceumhoz jogtanárrá választották meg, mely őreája nézve fontos s kitüntető meghívásnak engedni, tartotta elodázhatatlan kötelességének.
Valamint édesanyám, úgy mi is, annyira szerettük Hunfalvyt, s annyira őszintén ragaszkodtunk hozzája, hogy minden habozás nélkül, kéréseink által támogatva, édesanyánk elhatározta, hogy felhagyva minden eddig táplált pium desideriumokkal (jámbor kívánságokkal), Hunfalvyt fogjuk követni oda, hova tanári polcra való felemeltetésénél fogva, neki távozni kötelességévé vált. Így jutánk Késmárkra, Szepes megye e csendes, művelt, par excellence (különösen) a tanuló ifjúság számára mintegy predestinált város­kába.
Belsőmben nagy harc keletkezett, mikor e szerintem is helyes s kívánatos határozat véglegesen kimondatott; el kelle válnom attól, akit forrón szerettem, aki reményeim, kilátásaim, jövőm egész valóját képviselte; szerencsétlennek érezém magam, s még csak panaszra sem fakadhattam, mert helyesnek, egyedül lehetőnek s célszerűnek tartottam azt, ami engem hosszú időre el fog távolítani az ő köréből. Szívem e vajúdásait, csak két ember értette el. Ezek egyike édesanyám volt, de aki úgy látszott nekem legalább akkoron, s azt hiszem helyesen ítéltem meg a helyzetet, örvendett annak, hogy Pest városával s annak viszonyaival, egy távol eső kis városba dele­gáltatván, hosszú időre szakítanom kellend. Megváltozott kedély­hangulatom, magába vonultságom, eddigi könnyűvérűségemet fel­vál­tó komolyságom, a szerető anyára nézve félreismerhetetlen bizo­nyítékait képezék benső valódi szerelmemnek, mely az akadályokból tápot, az ellenzésből ingert merít, s talán egyedül csak a távollét és idegen viszonyok s körülmények előidézte szórakoztatás segélyével leend valószínűleg csillapítható s rendesebb, természetesebb meder­be terelhető.
Aus den Augen, aus den Sinn! (Megfelel „a szem a lélek tükre” mondásnak.) Ezt gondolta édesanyám.
A másik, aki bensőmben világosan olvasott gróf D… M… volt; aki nálamnál körülbelől 15 évvel idősebb, rendkívül szellemes, ideges természetű lévén s ugyanazt imádván, akit én, felkeresett s vigasz­talt, megígérvén, hogy folytonosan s megszakítás nélkül tudósítani fog szerelmem tárgyáról, s minden egyes mozzanatot, amely engem netalán érdekelhetne, azonnal közölni fog velem.
Meg is tartotta szavát. Ívekre terjedő levelek segélyével tudatta velem mindazt, ami körülötte előadta magát: ki udvarol neki, mi öltözéket viselt ez vagy amaz bálon vagy falusi kirándulás alkal­mával, mily kedvben s színben vala: mit mondott, mit üzent, víg volt-e vagy szomorú, levert-e vagy vidám. Szóval el tudta mondani bizonyos hévvel s elragadtatással mindazt, ami egy szerelmesre nézve eltűrhetővé teszi a számkivetés napjait s kínos szenvedéseit.
Szegény anyám, mennyire csalódtál! Amit te az idő s távollét jótékony hatása folytán netalán lecsillapíthatónak reméltél, azt nehány teleírt papírlap, mint tűzre öntött olaj annál erősebb lángra gerjeszté.
A késmárki, előttünk ismeretlen viszonyokba s társaséletbe, gyorsan belészokám, mert hisz már ekkoron világot látott s próbált ember valék. Az ottani kedélyes, polgári, egyszerű, de mívelt és szívélyes viszonyok, egészen egybeillenének kedélyhangulatommal, mely irtózott mindentől, ami lármás, tüntető, vagy túl a rendén élénk, s inkább hajlott a költői s búskomoly felé.
Nincsen tudomásom arról, vajon dívik-e jelenleg is az iskoláinkban hajdan általánosan alkalmazott csere-rendszer, melynél fogva a felföldi szülék gyermekeiket az alföldi szülék gyermekeivel kicse­rél­ték. E szokás révén a tősgyökeres magyar városokban létező iskolák be valának népesítve felföldi, különösen szepességi gyermekekkel, s viszont a Szepesség iskolái számos, tősgyökeres magyar ifjak által voltak látogatva. A német és magyar szó elsajátításán kívül e rendszer, ha annak szabad neveznem, még azon feltűnő haszonnal is járt, hogy az ifjúság otthonának viszonyaitól eltérő szokásokkal s körülményekkel lévén kényszerülve megismerkedni: önállóságot s életrevalóságot illetőleg tetemesen gyarapodott.
Mikor én Késmárkon jogászkodtam, körülbelül 90 tagra rúgott osztályunk száma, kik között feles számmal léteznének, szabolcsi, szatmári, beregi ifjak, majdnem általánosan derék, élénk vérmér­sékletű, eléggé szorgalmas, kihágásoktól tartózkodó, de mégis némileg nyers s durva anyag.
Tanárunk gyorsan meg tudott ismerkedni osztályának ez általános jellegével, s azonnal hozzálátott mindannak létesítéséhez, miáltal részint az erkölcsök szelídítését, részint pedig s főleg a nemzetiség nemesebb irányban való kifejtését előmozdíthatni reménylette.
Ezen elfogadott elvhez képest, három egylet keletkezett a jogászság körében, éspedig:
1. Egy a féktelen káromkodást, mely túl a renden lábra kapott, némileg fékező s elnyomó egylet alkottatott, melynek büntetés pénzei Késmárk városi jótékony célokra fordíttattak.
2. Szerveztetett egy magyar egylet, melynek kebelében komolyabb irányú, politikai, jogi, közművelődési tanulmányok olvastattak fel, s vétettek tárgyalás alá.
3. Hasznos s erkölcsnemesítő időtöltés kedvéért, egy zenekaregylet keletkezett, melynek tagjai közül mindegyike egy bizonyos hangszerrel ismerkedvén meg, zenekari gyakorlatok segélyével annyira begyakoroltattak karmesterünk által, hogy utóbb kisebb mérvű zenekari hangversenykísérletek rendezésével is képesek valánk időről időre megpróbálkozni.
Az egyleti élet eme meghonosítása azon rendkívüli hasznos eredményt biztosította legalább nagyjában, hogy az ifjúság el lévén foglalva s gondolkozás s cselekvésmódja komolyabb irány felé terel­tetvén, az unalom s semmittevés csábjainak nem volt annyira kitéve. Azok pedig, akik már természetünknél foga is az okulásra s tanulásra szívesen hajtottak, kellemes, könnyed módon s eszközök segélyével feltűnőleg gyarapodtak az erkölcsök pallérozódását, a komolyabb eszmékkel való foglalkozást, a társalgási jobb ízlést illetőleg.
Ezen egyletek keletkezésének benyomása alatt írám meg első újságcikkemet, Okolicsányi Lajos főiskolai felügyelőnk s Hunfalfvy Pál tanárunk beiktatási ünnepélye alkalmával. (…)
ELSŐ KÍSÉRLET
(...)
1843. évi június 20-án, éppen 19. születésem napján tettem le az utolsó szakvizsgámat; másnap már tudtam calculusomat, mert a testimonium (bizonyítvány) minden pillanatban kiadható volt. Ami azontúl következett, az ünnepélyek, a felsőbb osztályok dísz-zárvizsgája, a búcsú-szónoklatok stb., az mind már csak sallang volt, odaillő, sőt lélekemelő sallang, de nem egyéb már, mint egy szabad, iskoláit - tanulmányait még nem - végzett ifjú kebel túláradozása.
Kilenc évi szakadatlan - mert betegség sohasem zavart meg tanfo­lyamom egész tartama alatt -, ha kitűnő nem is, de szorgalmas, a legkülönfélébb viszonyok között lefolyt iskolázás után szabaddá lenni, ez nagy szó, melyre bizonyosan mindegyikünk örömmel telt kebellel emlékezik vissza.
Három érzés cikázta keresztül benső lényemet, mikor a felszaba­dulás érzésén elmerengék: viszontlátni a közelében maradhatni anyámnak, akit hőn szerettem; megválni nevelőmtől, akit nagyra becsültem; megnyerni kezét annak, akit imádtam.
Midőn ezeket mondom, nem úgynevezett „nagy szavakat” hangoz­taték, mert tettek által bizonyítottam be, hogy e háromságnak híve maradtam mindvégig.
Anyámnak én maradtam azon egyedüli gyermeke, aki halála órájáig mellőle nem távozott, a haldokló utolsó sóhaját felém lehelé, én fogtam be elalélt szemeit.
Nevelőmtől azóta soha meg nem váltam, öreg koromig tanácsadóm s barátom, és ami mindennél többet bizonyít, a kettőnk között fennálló viszony mellett, jóakaróm maradt. Aki némi emberismerettel bír, kénytelen lesz bevallani, hogy 54 év hosszú „próbaidő”.
Annak irányában, akit imádtam, hogy jártam el, e közléseim közben már elmondottam. Sohasem éreztem magamban az önösség azon túlkapását, mely kész egy pár évi rövid boldogság fejébe: másnak hosszú életét áldozatul odadobni. Memento mori!
Mikor Késmárkról visszatértem „ősi fészkünk”-be, azon érzés fogott el, melyet a francia e szavajárása: „entre chien et loup” („se ilyen, se olyan” - szó szerint: kutya és farkas között) oly jellemzetesen tud kifejezni. Szabad voltam ugyan, amennyiben az iskola porát saruim­ról leráztam, de nem valék független s önálló. Jövőm bizonytalanul ide s tova száguldozó eszmék káoszában mosódott el, mint az, aki sötétben halad egy nem ismeretlen ugyan, de lábai alatt mégis bizonytalanul derengő ösvényen. Mehr Licht (Több világosságot)! - mondá Goethe, e nagy szó ráillett e picinke tépelődésre is.
Otthon nem találtam mindent úgy, mint ahogy reménylém; a csend, béke és nyugalom, a családi élet e megbecsülhetetlen kincsei, mintha kiköltözködni készültek volna ősi fészkünkből, olyszerű jelenségeket valék kénytelen észlelni.
Legidősebb nővérem, Júlia férjhezmenetele még mindig bizonytalan volt, mert akkor a „divorcons” („váljunk el”) még nem volt oly könnyen létesíthető, mint mai napság.
Másod nővérem, Eliza, most már évek óta Majthényi Péterné, csa­ládi körülményei éppen nem fejlődtek oly irányban, mely mireánk, közel állóira nézve megnyugtatónak lett volna mondható.
Húgom, Mari, a serdülő leányka korát élvén s beteges lévén, ily viszonyok között mi reménnyel tekinthetett jövője elé?
Édesanyám mindezt átérezte, s e gyötrelmek súlya alatt sokat, de hallgatag szenvedett.
Mindezek mellé még egy nagy csapás sorakozott, mely habár közvetlenül nem is érinté családunkat, de súlyosan nehezedett azokra, akik atyánkfiaink közül éppen legközelebb állottak hozzánk.
Andor bátyám, az 1839. országgyűlésen hozott váltótörvény egyik legelső áldozata lett Gazdag emberből, nehány évi, akkor lábra­kapott, helytelenül felfogott s kezelt üzérkedés után, csődöt mondott. Mint becsületes ember, idejekorán tette meg az elhatározó lépést, miáltal saját becsületét s hitelezőinek vagyonát teljesen megmentette ugyan, de azért e válság mégis mint tönkrejutott s szerencsétlenül járt legközelebbi s legkedveltebb atyánkfiát ért csapás, bánattal s gonddal árasztott el mindnyájunkat.
A közel szomszédságban a velünk sűrűn érintkező gróf Ráday Gedeon családját szintén leverő gyász érte, amennyiben a feltűnő szép s angyali jóságú grófnő, hetedik gyermekét - az 1883-ban elhalálozott honvédelmi minisztert, ifj. gróf Ráday Gedeont - szülvén, tejlázban alig kétnapi betegség után elhalálozott. Ráday Gedeon e gyászeset behatása alatt elköltözött Pécelről, ősei kasté­lyából s Ikladon - Aszód szomszédságában - telepedett le. Sokat jártam odaát, minek folytán viszonyom Iklad urával mind szoro­sabbra fűződött, ő lévén utóbb az, aki a nagyvilágba bevezetett. Az Ikladon tartani szokott, igen fényes szarvasvadászatok alkalmával ismerkedtem meg koszorús költőnkkel, Vörösmarty Mihállyal, Erkel Ferenc zeneköltővel, Fáncsy Lajossal, a Nemzeti Színház nagyér­de­mű tagjával. Miska bácsi - amint Vörösmartyt általánosan címezték - nagy előszeretettel viseltetett a jó pezsgő s finom szivar iránt. A pezsgő iránti eme előszeretetének köszönhetjük a „Fóti dal”-t, melynek örök-szép költészete akkoron mindegyikünk emlékébe volt vésve. De Miska bácsinak eme teljesen jogosult jó ízlése mellett még azon bogara is volt, hogy pezsgőjét meg szivarjait is maga szerette gyártani. Mindig rettegéssel fogadtuk, ahányszor a koszorús költő saját készítményű eme nyalánkságokkal kínált meg. Dalt kérünk, Miska bácsi, de nem bort s még kevésbé szipákot, amint akkor a szivart elnevezték, ezt válaszoltuk rendesen a hízelgés hangján.
Néhány havi otthonlét után, anyám beszerezte a függetlenségem s önállóságom legszükségesebb attribútumait. Egy tágas szoba lett számomra berendezve az ősi fészekben s bútorral s fehérneművel bőven ellátva. Két cselédet szabad volt fogadnom, egy fogatot s hátas lovat beszereznem.
Az akkor dívott árak minőségének megítélhetése szempontjából ide iktatom édesanyámnak benyújtott kiadási jegyzékemet.
Egy pár pej 5 éves 15 markos magyar csikó ára 300 forint
Egy pár legjobb minőségű hám ára 40 forint
Egy könnyű, saját hajtásra készült hintó,
Kutschir-kocsi ára 250 forint
Egy 4 éves már nagyjában belovagolt félvér angol
hátasló báró Wesselényi Miklós fajából, ára 300 forint
––––––––
890 forint


A lovat annyira kedvelém, hogy függetlenségem s önállóságom jelvényei közül ezek nyerék meg leginkább tetszésemet, s nem csoda, hogy hajdani szeles s élénk természetem ismét fel kezdé ütni fejét, két pejcsikómon azonnal elindulván próbaképen Várpalotára, bemutatandó magam Zichy Miklós barátomnak szabad ember gyanánt.
Néhány napi ott mulatás után visszaindulván, a nagy forróság miatt éjjel 11 órakor, vacsora után utazék el Várpalotáról.
A pejcsikók vígan ügettek az éj hűsében s a kitűnő országúton; azt képzelém, hogy akár megállanom sem kellend Pestig, de már hajnal­ban Tétényben mégiscsak megitattam; onnan elindulva s beérkezvén a Színház térre, mialatt Fuchs boltjában szivart vásároltam, a bér­kocsisok megitatták lovaimat, azt állítván, hogy bátran tovább indul­hatok Aszód felé. Kerepesen ismét megitattam, mert felmelegedvén az idő, lovaim oda sem hederítettek a zabnak; délben 12 órára Aszó­don érkezém ugyan meg, de szép okosan alul a kapu előtt állottam meg, mert a kastély erkélyéhez vezető partra fel aligha jutottam volna már.
Tizenhét mérföldet egy huzamban tenni meg két itatásra, oly eredmény, mely ritkítja párját; azt vártam, hogy a szegény két pára e szép eredményt aligha élendi túl: semmi bajok sem lett s nehány napi pihenés után éppen oly vígan ügettek, mint mikor Várpalotáról kiindultam.
De nem csoda, hogy szabadságom s önállóságom első szakában fogatommal egynémely, ehhez hasonló, veszélyes kísérletek lettek jelenetezve; hisz az egész társaság csupa ember- s lócsikókból állott, mert magam, kocsisom s két lovam együttesen 45 évnél többet nem képviseltünk, s azt váltig tudjuk, hogy van akárhány ember, akinek egymagában csakis e korban jön meg az esze.
ISMÉT ANYÁM EMLÉKE
Anno domini 1843 december havában, mint 19 éves ifjú, felké­szültem Pozsonyba indulandó, hogy az ott időző országgyűlésen, mint gróf Ráday Gedeon Pest vármegye követének írnoka jelen lehessek. Felkészültem, mondom, mert hisz egy, a világba lépő uracsnak mindenféléről kelle gondoskodnia, ahogy álláshoz, melyet elfoglalni óhajt, méltóan s azzal arányban léphessen fel.
E készülődés első eredménye egy igen ízlésesen, a családi színekbe öltözött huszár-legény volt, mert akkoron képzelni sem tudtam magam folytonosan körülöttem lévő cseléd nélkül. Az 1848-49. év, mikor a katonáskodás eddigi minden szokásaimat örökre megvál­toztatta, e tekintetben is segített rajtam. Mióta a katonai pályát elhagy­tam, magam pakolok be és ki, magam rakosgatom be ruhái­mat s fehérneműimet, sem a vetkőzésnél, sem az öltözködésnél jelen lenni soha senkinek sem szabad, általában cselédet, különösen férfi cselédet magam körül semmi szín alatt nem tűrök.
Egy téli idénynek megfelelő öltözeteimet, a túzokszín, legjobb minő­ségű angol coachman kelméből készült téli és utazó kabáttól kezdve a hímzett, fekete s fehér szalon-mellényig, Eisele uram a legízlés­teljesebben állította össze, úgy annyira, hogy az 1843-44-i ország­gyűlési fiatalság legjobban öltözött egyik tagja bizonyára én valék. Eisele volt akkoron nemcsak Pest, de az egész Monarchia legjobb s legízlésteljesebb szabója, de legdrágább egyszersmind, azon egy­szerű oknál fogva, mert tudta szegény, hogy ritkán s nehezen jut pénzünkhez.
Mikor Eisele uram az ötvenes évek elején üzletével felhagyott, akkor amint nekem mondá, 94 000 forintja volt künnlevő számlákban: az én nevem is ott tündöklött az arany vagy fekete könyvben, amint éppen nevezni akarjuk, anélkül hogy ő ezért neheztelt volna, mert én rossz, de pontos fizető voltam, azaz, ha egyszer megígértem, hogy fizetni fogok, akkor mérget vehetett adott szavamra. Na persze az ily értékes ígéretet gyakran nem tehetjük, s így néha sok víz folyt le a Dunán, amíg ismét egyszer eszembe jutott szavamat adni arra, hogy fizetni fogok.
Az Eisele-üzlet különben még mindig létezik, mert az ő visszavonulása alkalmával első szabásza: Wagner s ettől azután Weinmayer és Hersko vette át az üzletet, aki még jelenleg is bírja. Én magam ezen üzletben varratom ruháimat 1843 óta, amikor ugyanis utolsó vizsgámat tettem le s szabad emberré lettem; addig anyám nem engedte, hogy Pest legelső szabójánál dolgoztassak: tanuló koromban nekem Machó dolgozott a Kígyó utcában.
A szükséges lábravalót Erlesbektől szereztem be, aki kitűnő cipellős volt, de nagyon szerette a szűk cipőt és a magas sarkot; amit meg én nem szerettem, mint olyan, aki a lábamra hiú voltam, s azért visel­tem mindig bő cipőt, mert tudtam, hogy a kényelmes lábbeli dacára is, a valóban nemes alkotású láb meglátszik és kitűnik a bő cipő mögül is.
Berendeztem magamnak ez alkalomra egy ügyesen összeállított úti öltöző-készüléket, először életemben: mely naplómtól, levélpapí­romtól, számadó könyvemtől kezdve mindazt tartalmazta, ami kefe, fésű, illatszer, szivacs, szappan stb. dolgában öltözködéshez és mosakodáshoz szükséges. E készüléket katonáskodásom idejének kivételével, egészen 1855-ig használtam, mikor egy egészen újat s sokkal pompásabbat szereztem be, de amelyet első, e készülék kíséretében tett utam alkalmával, Váctól Győrig, a gőzhajóról szép csendesen elloptak bőröndömmel együtt. Pedig Isten látja a lelkemet, ez egyszer legalább nem mondhattam: „cherchons la femme!” („keressük a nőt!).
Az itt említett készülékekhez még két tárgyat kell sorolnom, melyek felemlítése már csak azért is érdekkel bír, mert sem egyike, sem másika e tárgyaknak mostanság s már régtől fogva használatban s divatban nincsen többé.
Akkoron ugyanis köpenyeg helyett - bundát csak évek múltán sze­rez­tem - szűrt hordottak volt sokan: többnyire cifrán kivarrot­takat, s nem ritkán csínnal s a fényűzés bizonyos nemével kiállítva; akkori szűrömre most is emlékszem, mert nagyon szépnek tartottam s épp ezért kedveltem is nagyon; sötét hamuszín kelméből készült volt, feketére kivarrva, egyszerűen, borsodi divat szerint. Télen a szűrhöz úton báránybőr kis süveget viseltünk, éppen olyant, milyent húsz évvel körülbelül utóbb a magyar viselet felkapáskor hordottunk.
Az utolsó úrfi-kellék, amelyről meg kell emlékeznem, a nélkülöz­hetetlen pipatok volt, mely tölcsér alakú és csínnal készült bőrtartány aljában muskatály, verpeléti s török dohány, acél, kova, tapló s a pipák tisztításához szükséges műszerek valának elhelyezve. Ezen tárgyak körül egy-egy, arra készült, külön rekeszben 5-6, hosszú­szárú tajtékpipa s legalább vagy három csibuk, vulgo török pipa illesztetett be egymás mellé. A tok felső részéből kiálló pipaszárak, nehogy azokat a por belepje, egy külön e célra készült vászon- vagy szarvasbőr zacskóval bevonva. Én különösen büszke voltam e készülékemre, mert kevés számú, de válogatott tajtékpipáim között három darab, Nagy-féle, első osztályú pipa díszelgett s csibukjaim között két valódi, török eredetű fényeskedett.
Így felkészülve s anyám által bőven ellátva minden csak kigondol­ható fehérneművel s Baliczki-féle kesztyűkkel s nyakkendőkkel kistaffirozva, lettem anyám elé rendelve karácsony napján.
Anyám komolyabb volt, mint más alkalommal szokott volt lenni; nem csoda, hisz csak nehány hónapja, hogy kikerültem a nevelő keze alul, s ez volt első szabad röpte az ő idősebb s nagyon szeretett fiának. Nagyon alázatos lehettem s simulékony, mert anyám komoly­sága csakhamar engedett s a megszokott kedélyességnek adott helyet.
Mindenekelőtt azt kérdé: Rendben van-e mindened, fiam? Amire azt válaszolám: Igen, anyám - s elbeszélém neki apróra mindazt, amit elpakoltam. Szegény jó anyám, mindig csak azért neheztelt reám, mert az otthon készült ingeket ócsároltam, s soha városban azokat viselni nem akartam. De okos voltam ám ez egyszer s különösen elmondám neki, hogy a varrónője készítette ingeket, miután azok igen jól sikerültek, mind elviszem magammal. Jólesett neki e kis előzékenység.
Második kérdése az volt: Van-e pénzed fiam? Nincsen, édesanyám - hangzott a válasz. Akkoriban megállapított évdíjam 100 ezüst forint volt havonkint, négy ló-, két cselédtartás, s ha falun vagyok anyám­nál, magamnak s cselédeimnek koszt; amint kiléptem a házból, magamnak kelle gondoskodnom mindenről. Ezen első kirepülésem (Ausflug) alkalmából, amint az Csiky Gergely a „Rosenkranz és Güldestern”-ben mondja, vagy pedig kirándulásom alkalmából, amint azt én mondom, azt reménylém, hogy egy kis „Culagot” („pótlékot”) fogok kapni. Nem is csalódtam. Mert mikorra édes­anyám szavai elhangzottak, anyám felkelt s íróasztala fiókjából két darab százast vett ki (sok pénz akkoriban) s azokat kezembe nyomta, ezt mondván: Figdor majd megküldi rendesen havi pénzedet. Figdor volt még atyám idejéből azon nagykereskedő, aki rendesen a gyapjút vette meg s egyszersmind a házi bankár szerepét vitte. Volt alkalmam az utóbbi években még közelebbről megismerkedhetni Figdor úrral, de annyit mondhatok, hogy egyike volt a legbecsüle­tesebb s tisztességesebb embereknek, kiket valaha ismertem. Nem hiába szerette a szép lovat s szép asszonyt. Ezen introductio, amely engem egészen felbátorított s „á mon aise” („nekem kényelmes”) helyzetbe juttatott, anyám maga mellé ültetett s nehány komolyan intő szó után a következő utasítással látott el, melynek minden egyes szava, még most, negyvennégy év múltán is, fülembe cseng.
„Azt kívánom tőled, fiam - kezdé anyám komoly, de kedélyes hangon -, hogy soha adósságot idegen jótállása mellett ne csinálj. Saját vagyona felett mindenki szabadon rendelkezik, a más vagyo­nát, vagyis a mások jótállását, még akkor sem szabad igénybe vennünk, ha bizonyosnak gondoljuk azt, hogy nevünk aláírását tiszteletben fogjuk tarthatni. Nincsen bizonyos a világon semmi, csak a halál: der Mensch denkt und Gott lenkt (Ember tervez, Isten végez)! Ha adósságot kell csinálnod, ám szólj nekem, s ha pénzt nem adhatok, odaadom nevemet; nekem alkalmatlanságot nem csinálsz, mert hisz ha igénybe veszed pénzemet vagy nevemet, úgyis csak a magadét költöd el, én pedig legalább mindig tudni fogom, hogy állsz financiális tekintetben.”
„Kötelességem továbbá - folytatá anyám, egy kis szünet után - szívedre kötni azt, hogy a jóneveltség és illem szabályainak ügyekezz mindenkor kellőleg megfelelni. Szükségesnek tartom ezt különösen e pillanatban kiemelni, mikor elhagyva az atyai házat ezentúlra a nagyvilágé lész s felelni leendsz köteles magadvisele­tedért és cselekedeteidért, sem én, sem nevelőd nem leendvén mindig oldaladon, hogy intsünk, óvjunk vagy bátorítsunk, mikor azt célszerűnek ítéltük.”
„Légy figyelmes, előzékeny s szolgálatra kész mindenki iránt, de különösen a nők s a náladnál idősebbekkel szemben; nem bánj durván senkivel, s ne tartsd magad feljogosítottnak ily bánásmódra még akkor sem; ha tudod s bizonyos volnál afelől, hogy a veled szemben álló elnéző bánásmódra jogot nem tarthat. Der Gescheite und Gebildete giebt nach (Az okos és művelt enged). A cselédekkel akár tieid, akár idegenekéi, bánj úgy, mint itthon szoktatva valál: soha irányukba erőszakot ne használj, s minden szolgálatra kérd fel őket, s köszönd azt meg nekiek. Jó s hű cselédünk csak úgy lehet, ha jól és illedelmesen bánunk velök: a szegény ember sorsa mindig szánandó.”
„Kissé ideges s érzelgős természetű vagy, kedves fiam, s ennek következtében gyakran izgult és lehangolt kedélyhangulat vesz erőt rajtad. Ügyekezz emez ideggyengeséget erős akarat s önuralom által lehetőleg csekélyre leszállítani s idővel egészen kiküszöbölni, mert ellenkező esetben eléggé előzékeny s simulékony lényed dacára, nem ritkán magadnak s másoknak is terhére lész. Ha érzed, hogy ez izgalom megrohan, kerüld a társaságot: vagy ha már okvetlen kell ily hangulatban emberek között megjelenned s társaskörökbe vegyül­nöd, ne hadd el magad s önmegerőltetéssel bár, de mégis ügyekezz társalogni előzékenyen s szívélyesen éppen úgy, mintha semmi bajod nem volna. A legtöbb esetben az emberek kellemetlen s szeszélyes magaviselete onnan ered, mert ideje korán nem ügyekez­nek megszokni azt, hogy bármi lehangolt kedélyállapotban legyenek is, mindig kellőleg megfeleljenek az illem s embertársaik iránti jó magaviselet legkezdetlegesebb szabályainak. Nincsen csúnyább, mint az olyan ember, aki rossz kedvének s izgultságának parancsolni nem tudván, alkalmatlanságára van azoknak, akik kénytelenek vagy kötelesek vele társalogni s szeszélyeit eltűrni.”
E szavak elmondás után anyám elhallgatott s zavarttá s habozóvá lőn. Egy kis idő múlva szép, nagy, kifejezésteljes szemeivel reám nézett, elmosolyodott s ezt rebegé magában: „mégis elmondom neki”. Anyám jóságteljes s szeretetteljes pillantása ismét bátorságot öntött belém, mert tapasztalván anyám zavarát s habozását, ijedtség s izgultság vett rajtam erőt.
„Talán nem is kellene azt elmondanom neked, ami még szívemen fekszik, kezdé ezután mosollyal ajkain anyám, de tapasztalván azt, mi előszeretettel viseltetel a nők iránt s tudván azt, ezek mennyire kényeztetnek téged, jó, ha útravaló gyanánt elmondom, hogy: nem arany mindaz, ami fénylik. Kedves fiam! Tűzd ki magadnak minden viszonyok között megtartandó szabályul s férfias kötelességedül azt, hogy soha férjénél levő nővel viszonyt kezdeni, illetőleg azt csábí­tani s általa magad csábíttatni nem fogod, ha csak szentül el nem vagy határozva arra, hogy ama nő becsületét házasság által meg­menteni kész vagy. Ti, legényemberek, különösen ily fiatal korotok­ban, nem ismeritek a férjnél levő nő helyzetét, belső világát; a külszín után ítéltek s aszerint, amint szívetek vagy szenvedélytek azt óhajtja vagy parancsolja, jártok el. A férjnél levő nő belélete - akár boldog az, akár nem az - egy szentély, melyhez aki nyúl s lerom­bol­ja, köteles, ha ugyan bírja tenni, azt újból megalkotni; nebántsdvirág természetével bír e szentély, melyet egy érintés elhervaszt, de a legtöbb esetben a leggondosabb ápolás sem képes többé felvirágoz­tatni, hacsak egész odaadással nem ápolják azt hosszú időn át, mit a megfeledkezés egy pillanatában semmivé törpítettek.”
Ezek után anyám megcsókolt s szokása szerint oda nyújtá nekem kezét, s én kezét megcsókolva, könnyes szemekkel távoztam, egy új világgal s törvénykönyvvel lelkemben.
Igen, úgy van. Nem az írott, de az átérzett, a magunkba felszívott törvény szelleme az, ami eltántorodnunk nem enged, ahányszor gyengéknek, elaléltaknak érezzük magunkat.
Soha anyám e rendeleteit meg nem szegtem, ha csak abban nem hogy legjobb ügyekezetem s a végtelenig menő erőfeszítés dacára is gyakran kifakadtam, különösen fiatalabb koromban, mikor nyu­godtan s elölve bennem az izgalom szavát, hallgatni lett volna kötelességem. De ilyenkor mindannyiszor anyám szavait híva vissza emlékembe, kész voltam hibám bevallására s annak jóvátételére, bármi áldozatba került is az szegény lelkemnek.
Soha senkinek vagyonában kárt vagy alkalmatlanságot nem okoztam, soha a nők iránti kötelességeimről meg nem feledkeztem, még akkor sem, mikor azok teljesítését inkább túlbuzgalom, mint lovagias vagy férfias öntudat sugalmazta.
Nehány nappal utóbb kocsira ültem s behajtottam Pestre s megszálltam a „Vadászkürt”-ben, mely tekintélyes fogadó akkoron Kovács Mózes tulajdonát képezte. Gőzhajóval akartam Pozsonyba indulni azonnal; elkéstem; a Duna zajlani kezdett, a gőzhajózás le volt állítva, a híd felszedve. Legokosabb lett volna postakocsira ülni s mint annyiszor, úgy most is, a döcögős országúton haladni szép csendesen Pozsony felé. De ifjúság ifjan gondolkozik! Meg az anyám ajándékozta kétszáz forint is szúrta szememet, s így tehát indulni akartam, mégpedig azonnal s gyorsan. Kevéssel azután Budán valék a „Fehér farkas” című fogadóban a Vízivárosban, ahol a „Schwarze Toni” a gyorsparasztok akkori főnöke, ugyanaz, ami Pálinkás a Pestről Gyöngyösig, Garasos pedig a Gyöngyöstől Miskolc vagy Tiszafüred felé vezető főútvonalon volt, tanyázott. Tőle 25 forintért egy kis lőcsös szekeret megvenni; vele 80 forintban kialkudni a vitelbért az „Au” korcsmáig vagy Pozsonyig; felpako­lódzni s elindulni Nyergesújfalu felé, mindez egy óra műve volt. Öt órakor délután robogott ki szekerem Budáról s reggeli hat órára az „Au” korcsmába s onnan egy dereglye segítségével a „Zöldfa” szállodába értem s lefeküdtem aludni.



A „ZÖLDFA” SZÁLLODÁBÓL A NAGYVILÁGBA
Néhány órát jóízűen nyugodtam, mert törődött valék s átfáztam nagyon. Egész éjet parasztszekérben heverve, inkább mint ülve tölteni, a lovak sebes vágtatva robogván tova, annyira hányták a havat, hogy nem valánk képesek, huszárom s én, szembe ülve megmaradni szalmaülésünkön, nem éppen valami nagyon kellemes időtöltés s utazási mód.
Fölkelvén megfürödtem, felöltözködtem s reggeliztem. Körülbelül fél kettőkor indultam ki a „Zöldfa” szállodából a szemben elnyúló sétányra, ahol bizonyos valék afelől, hogy az egész divatos világ együtt leend. Első ember, akivel találkozám, mikor a sétányra értem, gróf Esterházy István volt - 1848-49-ben honvéd huszárszázados s jelenleg Pozsony megye főispánja. Feltűntünk egymásnak mint ismeretlenek, mert Pista barátom nem volt képes fölfogni s elérteni azt, telivér pozsonyi, a maga fészkét uraló mágnás létére, mint merészkedik egy feltűnően jól öltözött úriember megjelenni ezen ő birodalmában, anélkül hogy előbb neki bemutatva s nála bevezetve lett volna. Azonnal megismerkedénk, s alig néhány óra leteltével be lettem mutatva gróf Zichy Pálnak és Jánosnak, gróf Berényi Ferencnek, gróf Bethlen Józsefnek, szóval mindazon fiatal társaim­nak, akikkel azóta folytonosan a legőszintébb baráti viszonyban éltem. Akik akkoron egymással megismerkedtünk, vagy akik ott Pozsonyban néhány évi megszakítás után ismét találkoztak, azok csomóban, mint a jó falka, egy nyomon hajtottak mindaddig, míg hosszú idővel azután a békésebb színezetű politikai viszonyok s nézetkülönbségek, s az élet csapásai, talán akarunk ellenére, de mégis némileg el nem idegenítették egymástól e szorosan egybe­forrott pajtási kör egyes tagjait.
Délután jelentém magam főnökömnél, gróf Ráday Gedeonnál, aki a társaságban való bemutatásomat azzal kezdette meg, hogy elvitt a „Kis Casino”-ba, az ellenzéki mágnásság akkori tanyájába. A „Kis Casino”-ban lettem bemutatva: gróf Batthyány Lajos és Kázmérnak, gróf Teleki László és Domokosnak, gróf Vay Károlynak, gróf Zichy Manónak, gróf Pálffy Józsefnek, gróf Szapáry Antalnak, gróf Csáky Lászlónak, báró Mesnil Viktornak, báró Eötvös Józsefnek stb., akikkel utóbb folytonos társas és politikai összeköttetésben állottam.
Ugyanott találkoztam ismét gróf Andrássy Manóval és Gyulával, akikkel Pesten tanulókoromban annyit együtt mulaték, s ott újult meg kétévi megszakítás után ismeretségem Prónay Józseffel, akivel ez időtől fogva 1884-ben bekövetkezett haláláig jóban s rosszban osztozkodtam.
Mi benyomást tett első áttekintésre reám a „Kis Casino”, leginkább bizonyítják naplóm 1844. év január 8-áról szóló följegyzései, hol a többek között ez áll írva: „Be lettem vezetve a mágnások liberális ellenzékének Casinojába; - szegény Magyarhon, - adtál uram esőt, de alig van benne köszönet; mert ezzel az ellenzékkel aligha megyünk messzire. De sebaj, legalább megtanulnak mágnásaink magyarul, s ez is nagy haladás a magyarnak.” (...)
Társadalmi tekintetben az ellenzék a conservativ párttól egészen külön vált s nem is igen közlekedett egymással. E tekintetben „peccabatur intra et extra muros” („hibáznak a falakon kívül és belül”. Idézet Horatius költői leveleiből. Értelme: az egyik fél éppoly hibás, mint a másik.); mert én legalább ezt helyesnek nem tartám, mert átláttam, hogy a többség társadalmi magaviseletével szemben alig maradt más a „törpe minoritás” számára, mint repressáliákkal (jogosulatlan eljárásnak jogosulatlan eljárással való viszonzása) élni. Ezen fonák viszonyok gyakran kellemetlenül hatottak, különösen reánk, fiatalokra, akiknek az illem szabályainak megfelelőleg mindazon házakhoz kelle kötelességszerűleg járnunk, melyekhez részint családi, részint atyafiságos, részint a tekintély s tisztelet kötelékei vonzottak.
Mi azonban e bajon úgy segítettünk, hogy egypár „gros bonnets” („nagyfejű”) kivételével az egész divatos női társaságot - gyakran a szülők ellenére is - a mi táborunknak hódítottuk meg.
Mi, fiatal ellenzékiek valánk a legelőzékenyebbek, legelegánsabbak, a legügyesebb táncosok, s legkitartóbb udvarlók, ha nem is legkiválóbb „epouseur”-ök.
Akkoron történt az, hogy a conservativek egy táncvigalmat rendeztek - az ő hiedelmök szerint fényeset -, melyből az ellenzékiek tutti quanti (valamennyien) kihagyattak, egyszerűen mondva… meg nem hívattak. Erre azután viszonzásul a mi pártunk, az ellenzék amazok kizárásával rendezett egy oly táncünnepélyt a külvárosban fekvő Pálffy-kertben, milyet Pozsony sem addig, sem azóta nem szemlélt. Egy-egy hozzájárulási részlet 1200 forintban lett megállapítva; kellett pedig vagy húsz ily részlet, hogy a bál rendeztethessék. Mind a húsz részlet jegyezve lőn, s azok, akik egy egész részletet áldozni nem voltak képesek, összeállottak többen, s néhány száz forintot áldozván ki-ki, kiteremték a megkívánt összeget.
Az ily jelenségek s a társadalmi téren való könnyelmű áldozat­készség, vulgo költekezés, még a későbbi években is napirenden volt közöttünk. Így például az 1854. évi farsangon Pesten, egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy farsang keddjére nincsen tánc­vigalom kitűzve. Összeállottunk farsang vasárnapján hárman: gróf Zichy Manó, gróf Zichy Pál és én, s harmad napra fényes bált adtunk a pesti társaságnak az „Európa” szállodában, mely bál hármunknak 1460 forintjába került. De ki gondolt volna a pénzre, mikor arról volt szó, hogy politikai nézeteink s a nők iránti előzékenységnek s érdeklődésnek adjunk kifejezést.
A felebb említett fényes pozsonyi ünnepély alkalmával történt az, hogy többen, akik Kendeffy Kata grófnőért (most gróf Andrássy Gyuláné) „schwärmoltunk” („rajongtunk”), a bál végeztével, kocsikkal rögtön nem rendelkezvén, bokáig érő hóban - cipőben és selyem harisnyában - kísértük, kengyelfutók módjára, a grófnő kocsiját a Pálffy-kertből a város kellő közepéig. A kapu alá érvén a kocsival egyszerre kisegítettük a nőket a hintóból s fel „brachiroztuk” („vittük, szállítottuk”) őket a lépcsőn lakásuk küszöbéig.
Szállást hosszasan kerestem, s végre nagy nehezen találtam is egyet a Hosszú utcában, egy régi rozzant házban, melyben a háziúr egy vénkisasszony kivételével, gróf Festetich Leó, egy német énekesnő s én laktunk. Házmester ez úgynevezett bérházban nem létezett: min­den egyes szálláshoz egy körülbelül lábnyi hosszúságú kapukulcs volt adva, melyet az illető lakónak, ha este 9 óra után akart hazatérni, mindig magával kelle hordania - mert a vár úrnője pont 9 órakor saját kezűleg szokta volt végezni a kapuzárást. Az elsőbb éjjelek egyikén havas zúzmarás időjárásunk volt, hazafelé tartván a „Kis Casino”-ból, azon veszem észre magam, hogy kapukulcsomat otthon feledém. Zörgetni s dörömbölni kezdék a kapun minden csak rendelkezésemre álló erővel s eszközökkel, kő, bot, csizmasark, marok, mindez mozgásba hozatott minden képzelhető eredmény nélkül. Hosszas s fáradságos tevékenység s csontig való átfázás után, egy színicédulába göngyölgetett kapukulcs röpült lábaim elé; „cherchons la femme!” - az énekesnő megkönyörült rajtam, s én átléphettem ismét az elveszett paradicsom küszöbét. Másnap reggel kedves kötelességemnek ismertem, szomszédnőmnek megköszönni szívességét s visszaszolgáltatni neki clenodiumát.
Ezen eset alkalmából Ferenc huszáromat minden este a „Kis Casino”-ba rendeltem a kapukulccsal; de ezen igen célszerű rendel­kezésemet nem tarthattam fenn csak rövid ideig, mert a fő Schnoferl (így nevezték akkoron az élcfaragókat), gróf Andrássy Gyula, ahányszor huszáromat látta, mindig csúfolkodva mondá: Dem Baron Gibitz sein Pony (Gibitz báró pónija), mert nyúlánk s rendkívül vékony termetemnél fogva ez volt Schnoferl adta nevem.
Nem maradt tehát más hátra, mint egyezségre lépni a német énekesnővel, mert kapukulccsal nem járhattam!
Egész télen át jól töltém időmet; dolgom éppen nem volt, felada­tomnak: megismerkedni az emberekkel s viszonyokkal, tőlem telhetőleg megfeleltem.
Gyakran voltam hivatalos ebédre Gyürky-Vay grófnőnél, ami annyiban is emlékezetes reám nézve, mert ott tapasztalám először azt, hogy ebéd után a pipázószobába vonult a háziasszony vendégei kíséretében, megengedvén, hogy a feketekávé szörpölgetése közben szivarra gyújtson az egész társaság: az egész társaság, mondom, mert ott láttam először életemben fiatal, úri hölgyet szivarozni.
Az ülésekbe nem valami nagyon szorgalmatosan jártam, de annál állandóbb s hívebb vendége valék a „Veres ökör” szállodának, ahol naponta az ülést követő órában közebédre gyülekezének az ellenzéki követek. A mi asztalunk elnökségét Palóczy László vitte, jobbra s balra tőle Bónis Sámuel és gróf Ráday Gedeon helyezkedtek el rendesen. Az én szomszédom gróf Széchenyi János volt, a mágnás-ellenzék egyik leghűbb tagja, aki engem rendkívül megkedvelt, mert szívesen s könnyű felfogással tanultam meg tőle a „quaterkázás” nemes mesterségét.
Színházba ritkán jártam, mert nemcsak a városi német színház, de a Pozsonyban a dieta alkalmából ideiglenesen tanyát ütött magyar színház is rendkívül rossz s unalmas vala. (...)
Farsang alatt felvitt magával Almásy Pál Bécsbe: bérkocsisunk eléggé jól hajtott, de sokkal lassabban, mint ahogy már akkor, a parasztposták által elkényeztetve, kívántuk volna. Az úton utolért bennünket gróf Szapáry Antal s azonnal átültetett saját kocsijába; sebesen ügető négyes fogatával rövid időn beérkezénk Bécsbe az „Erzherzog Karl” hotelbe, ott szállandók meg.
Mialatt Almásy Pál saját ügyei után járt, én a színházakat s nyilvános mulatóhelyeket kerestem fel, mely alkalommal egy igen kedves, szőke bécsi ifjú leánnyal volt szerencsém közelebbről megismerkedhetni. Első női ismeretségem hazám határán túl.
E kirándulásom alkalmával tettem látogatást s lettem bemutatva Bécsben gróf Andrássy Károlynak, Andrássy Manó, Gyula és Aladár atyjának, ki mint a szabadelvű ellenzéki mozgalom egyik leggeniáli­sabb vezérfia, a párt által különösen tiszteletben tartatott s nagy népszerűségnek örvendett.
Meglepőleg hatott reám az, mikor gróf Andrássy Károlynál több rendkívüli szép s könnyűvérű hölgyet láttam otthonias fesztelenség­gel mulatni, mialatt a gróf maga elköltötte ebédjét. Mindez bennem az ismeretlen, az idegenszerű, a meglepetés s ámulat érzelmeit költé fel s félelmes izgatottságba ejtett, különösen mikor e feltűnő szép nők velem, mint gyermekkel játszadozni kezdettek.
Si jeunesse savais, et vieillesse pouvais! (Ha a fiatalság tudná, ha az öregség tehetné!)
E nehány napi idegen földön s nagy városban való tartózkodás tetemesen tágította látókörömet s nem egy tekintetben bátorságomat s önállóságomat fejlesztette s emelte. (...)
A farsang fényes napjai lassankint tünedezni kezdének, s azon arányban, amint a napok tovaröpültek, mind nagyobb s nagyobb apály állott be pénztárcámban. Figdor rendesen küldötte el havi pénzemet, sőt még előegezett is, sed quid hoc ad tantam sitim (hanem mi ez ilyen szomjúsághoz képest)!
Leszámoltam: elkészítém egyenlegemet: s íme kisült, hogy 500 forint van legalább szükségem, hogy becsülettel búcsút mondhassak a koronázási városnak. Az első lépés meg lévén így téve, következett a kitűzött cél felé való végrehajtási eljárás. Kölcsönt annyit kaphatni nem reménylettem, de ha kínáltak volna is annyival, nem lett volna bátorságom ily összegnyi adósságot csinálni. Mint mikor a hajót veszedelem idejében megszabadítják minden csak nélkülözhető tehertől, úgy én is azon gondolkoztam, díszesen egybeállított legény-háztartásomból, mit nélkülözhetnék, hogy annak eladásából pénzt teremtsek elő. S íme eszembe jutott Hollinger kávéháza a sétatéren. Pozsony Zrínyije, a fiatalság gyűlhelye, a könnyelműség e mene­déke, s annak tulajdonosa, aki szenvedélyes pipagyűjtő volt.
Elhívattam s megmutattam neki pipáimat. Azok láttára, mintegy önkénytelenül elárulta arckifejezése - ez az amateur-ök gyengéje -, mennyire szépeknek s értékeseknek tartja e nehány válogatott, fényesen tartott s kezelt példányaimat. Azonnal perfectté lőn a vásár, kétszáznyolcvan forinton megvette teljes pipakészülékemet, wie es steht und geht (úgy ahogy van)!
E szerencsés véletlen előidézte jó kedvemben láttam hozzá az esteli öltözködéshez, midőn báró Bánffy János nyit be hozzá, aki a Pozsonyban állomásozó, Sándor cár nevét viselő sorgyalogezrednél főhadnagy volt. Alig mesélém el neki, mi fényes üzletet csináltam, s panaszlám el neki még fennlevő bajaimat, midőn jókedvűen ezt mondá nekem a biztatás hangján: „Ne törődj ily csekély bajokkal; jöjj holnap reggel hozzám a kaszárnyába s rendbe hozunk mindent.”
S csakugyan másnap nyolc órakor - az egész műveletnél e jókori kelés képezte reám nézve a legnehezebben megoldandó feladatot, már a laktanyában valék, ahol Jancsi szobájában egy ismaelitát találtam, amint akkoriban nevezni szokták a pénzkölcsönzéssel foglalkozókat, aki igen rövid tárgyalás után s tisztességes előre levonásba hozandó kamat mellett, nem 250 forintot, amint akartam, de 300 forintot adott nekem kölcsön egy 3 hóra kiállított váltóra.
A váltógazdaság kezdete!
Jancsi barátomnak szíves közbenjárását nagyon megköszöntem, noha neki is nagyon kevés bajába került, mert a váltógazdaság különféle turnusok szerinti művelésének akkoron már úgy látszik nagyon kifejlett gyakorlottságával bírt, holott én teljes újonc valék a főhadnagy úrral szemben.
Szegény Jancsi, herkulesi alakjával az 1848-49-i hadjárat alkalmával oroszlán módjára harcolt ezrede soraiban, Damjanich és Leiningen alatt; megsebesült, de karddal kezében élte túl a tomboló vihart. Néhány évvel a forradalom után Erdélyben utazván, egy delelő állo­máson ebéd közben csirkecsontot nyelt el, s halálra fulladt.
Egy hősnek így elvéreznie, mi szomorú végzet az!
Még aznap kifizettem tartozásaimat s nehány nappal utóbb lebocsát­koztam a Dunán Pest felé, s onnan csakhamar kisiettem anyámhoz falura, most már sem jégzajlás, sem hóförgeteg, hanem a pacsirta dala kísérte lépteimet.
S csakugyan joggal mondhattam mindezek után:
A „Zöldfa” szállodából a nagyvilágba!