GANGOK

 

méllpince cikkek

SALY NOÉMI .A KRISZTINAVÁROS ÉS A PHILADELPHIA

_________
SALY NOÉMI írása

      Alagút utca 3. A hajdani kávéház elsõ otthonául szolgáló épület helyén ma a Krisztinaváros szégyene, az OTP-ház dölyfösködik. Nagyipari rúgás a világörökség bokájába. A bank bejáratánál régivágású öregurak krákognak és dzsoggingos újgazdagok vakkantva záruló autócsodái szorítják a busz alá a babakocsikat. A Pauler utcai oldalon márványtábla hirdeti Szabó Dezsõ és a „Fila” emlékét.
      Közhelyként szokás idézni a Budavára tárcaíróját:
      „A régi Krisztinaváros arculatához két dolog tartozott intenzíven: a templom és a Philadelphia. Ha valaki a Krisztinába ment, hát az egész biztosan vagy templomba, vagy kávéházba készült.” [1]
      A Krisztinába menni ma nemigen megy bárki. Nincs miért pont ide, hacsak nem a Tabán moziba. Az átutazó rendszerint ki se pislant jármûve ablakából: tovazötyög a Déli, a Moszkva tér, a hegyvidék vagy a Lánchíd felé. A környéket csupán lakói és a tabániak használják rendeltetésszerûen. Az elõbbiek, ugye, itt éldegélnek, az utóbbiak számára pedig ez az a hely, ahova cipõt talpaltatni, bankba, postára, patikába járnak, s zömmel iskolába is: a „gellértesek” és „krisztinások” elkerülhetetlenül „petõfisek” vagy „szilágyisták” lesznek. Persze, itt volna a Vár is, de a Várat hagyjuk. Ködös késõ-novemberi alkonyat legyen, hogy az ember helyénvaló módon bandukolhasson el a Ferdinánd-kaputól a Bécsi kapuig. Akkor inkább a szomszédba, ahová a tabáni polgár, mióta világ a világ, átmegy, míg a Várba és a Vízivárosba egyképpen föl, Pestre pedig be. „Bródy Sándor dolgozik a Rudasban. [...] Este lesz, mire a városba jön”, meséli Krúdy.
      A Krisztinavárosnak is van azonban egy titkos arca. S aki hajlandó elnézegetni a Horváth-kert fái alatt sakkozó bácsikat, idétlenkedõ kamaszokat, bekukkantani Ottlik Géza hajdani házának jellegtelen és szégyenszemre máig jeltelen kapuján, megszámolni, hány gesztenyefa is maradt a Mikó utcában abból a hétbõl, fölkanyarodni a Tábor utcába, ahol Kosztolányi Hajnali részegsége született, találgatni, vajh' hol is lakhatott minden idõk leghíresebb magyar kávésa, Pilvax bácsi, aki nyugalomba vonultan ide költözött, elábrándozni a próféta-szakállú Herman Ottó szintén jeltelen Krisztina körúti lakhelyénél, vagy Kodály jóbarátja, Ádám Jenõ karnagy úr ablaka alatt a Moszkva téren...

      „Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.”
      1772 után, amikor az osztrák katonai vezetés föloldotta a Vár alatti területre vonatkozó építési tilalmat, lassan benépesült a vidék, s a lehetõ leghagyományosabb település-csíra, a hajdani „Kéményseprõ-kápolna” köré szervezõdött. Az aprócska épületet Franczin Péter Pál budai kéményseprõ mester jámborságának köszönhették a környékbeli földmûvesek és szõlõsgazdák: az olaszországi Ré községben 1694-ben tett zarándokútjáról hazahozott egy Vérzõ Mária kegyképet, melyet „a fehérvári kapun kívül levõ szántóföldjén”, a magaépítette kápolnában, „püspöki engedéllyel 1700-ban nyilvános tiszteletre el helyezett”. A jelenlegi templomot Hikisch Kristóf építette 1795-97-ben, harangjához az ördöglovas, Sándor Móricz is jelentõs összeget adományozott. [2] 1940-ben az épületet merész megoldással bõvítették mai méretére: fõoltárostul hátratolták a szentélyt, és kereszthajó-szerû, kiugró oldalfalakkal toldották meg.
      „...korán reggel a krisztinavárosi plébánoshoz. Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott. Kocsin haza Crescence-szal. Félix-nek sokat kell szaladgálnia a diszpenzációk miatt. Crescence-nál eszem. 7 elõtt nálunk gyülekeznek. Én Ribordyval és Geyzával kocsizom a Krisztina-kápolnába. – Megvárom Crescence-t. Végigmegyek vele az egész templomon. Igen méltóságosan és határozottan viselkedünk (!)...”
      Széchenyi István tizenkét évig szerelmes Seilern Crescenciába, mire 1836. február 4-én beírhatja ezeket a sorokat a naplójába. Divat volt akkoriban a romantikus kis templomban esküdni. Az esküvõi lakoma állítólag a nevezetes Márvány Menyasszonyban volt, amelynek egyik késõbbi tulajdonosa száz esztendõ múltán is mutogatott vendégeinek egy emlékként megõrzött korsót és egy bontatlan üveg bort.
      A Mária-kegykép sugárzásában cseperedõ városka Mária-Terézia lányának, Albert-Kázmér szász-tescheni herceg feleségének nevét kapta; s ahogyan egy józsefvárosi vagy erzsébetvárosi polgár sohasem nevezi nevén szûkebb pátriáját, az idevalósiak mindig csak „a Krisztinának” hívták és hívják ma is. Lassan érte utol a falusias szomszédot: míg a Ráczvárosban 1873-ban, az egyesítéskor 48 utcát és 6 teret számlál az összeírás, a Krisztinának csupán 33 utcája és 4 tere van. A jelentõsebbek közül az Attila utca (1820-ban még Uj utcza, majd Fõ utcza) prózai módon az Attilához címzett korcsmáról kapta a nevét; az Alkotás utcát Haydn Teremtés-oratóriumáról nevezték el; a Logodi utca törökdúlta középkori község emlékét õrzi; a hajdani katonai temetõhöz vezetõ Temetõ utcza 1875-ben lett a sarki mészárszékrõl Mészáros utca, és az Alagút utca folytatásaként az egyik fõ útvonal. [3]
      A fejlõdésnek nagy lökést adott a pesti Belvárossal közvetlen összeköttetést biztosító Alagút, melyet már 1854-tõl használtak. Építõje, Clark Ádám egy idõben szintén krisztinai polgár volt: az Áldássy-házban, a mai Színháztörténeti Intézet épületében lakott. Az Alsó- és Felsõ-Krisztinát beretvaként kétfelé nyisszantó Déli Vaspálya indóháza 1861-re készül el, végül a Margit-híd átadásával 1876 után kialakul a budai körút mai rajza; itt már a századfordulón villamosvasút közlekedik. A krisztinaiak zsémbelnek is fõterük elviselhetetlenné váló zsúfoltsága miatt. Itt a piac, csütörtökönként a hetivásár, tavasztól õszig sokadalmat vonz a színkör, s nem kis zajjal-porral-balesetveszéllyel „vágtat” a farkasréti villamos és a Városligetig közlekedõ omnibusz: mindkettõnek itt a végállomása. (Az omnibusz-vállalat budai istállóiban, a Kis Rókus utca 9-ben még a háború alatt is kétszáz lovat abrakoltak esténként.) Mindehhez hozzáképzelhetjük a fiakker- és konflis-standot az Attila utca és az Alagút utca sarkán és „Patai András elsõ budai patkoldájának” környékbeli kuncsaftjait.
      A városközpont kettõs kereszt alakú: az Alagút utca–Mészáros utca tengely a Horváth-kert keleti szélénél az Attila utat, a nyugatinál a Krisztina körutat metszi. A Horváth-kert, melyet a Nagy Átkeresztelõk teljesen hiába próbáltak megfosztani a nevétõl („Legyen a Haydn parkban, Budán”?), 1789-ben került Nicky Kristóftól Horváth Zsigmond udvari tanácsos birtokába, aki az Ördögárok öntözte földdarabot citrom- és narancsfákkal ültette be. Az Alagút megépülése kettészelte a jókora birtokot, déli felét azután Buda városa megvette, és már 1862-ben közparkká nyilvánította. A gyerekszeretõ Horváth a hagyomány szerint kikötötte, hogy a leendõ parkban mindig legyen játszótér. [4] Így is lett. Persze, nemcsak az aprónép járt ide szívesen:
      „Özvegy Kovács Józsefné a Horváth-kertben vagy arrafele sétálóknak igazán jó és száraz szivarokkal szolgál...” [5]

      „... lelkembe játszik a tündéri színház.”
      Itt állt a Krisztinaváros másik jeles építménye, a Budai Nyári Színkör. A Ságody Ferenc tervezte 1200 férõhelyes „aréna” és mellette a kertvendéglõ 1843-tól csábította Pest-Buda polgárait. Eleinte csak német társulatok játszottak benne, késõbb már magyarok és németek felváltva. [6]
      „Birtokomban van a »Budai népszínház elsõ évi emlénye 1861-ik évrõl« – írja Kassai Vidor –, kiadta Égeni Elek, súgó.” A Nyári Színkörben vendégeskedõ társulat mûsorán Az ezred leánya, A Peleskei nótárius és a Fehér Othello után „május hó 1-jén a Bányarém, n[ép]sz[ínmû]: 3 felv. és allegória” következett. Késõbb megint:
      „1868 nyarán a budai krisztinavárosi színkörben a Bem apó darabot Molnár erõsen reklamírozta. Délutánonkint a Szent Gellérthegy Budára nézõ oldaláról mozsárágyúkat (tarackot) sütögettetett. [...] Az elõadásra összegyûjtötte mindazokat az életben lévõ negyvennyolcas honvédeket, akik csak vállalkoztak s napidíj mellett szerepeltette õket. Érdekes volt látni, hogy a színpadi 1848 is mennyire megvillogtatta szemeiket s mily hõsies lelkesedéssel rohantak be a színkör tágas udvaráról a nyitott színpadra, melynek hátterét a Gellért-hegy képezte, a színpad elején pedig sodrony volt átvezetve; de még így is majd belerohantak a zenekarba. [...] ágyúztunk, ropogtunk, puffogtunk, trombitáltunk, ordítottunk, egészen fölkavartuk a Krisztinaváros csöndes svábjait, amikor bevettük Szebent.
      Már elõbb jött társulatunkhoz egy feltûnõen szép lány. [A darabban] a fiúnak egyszer át is kellett ölelnie a lány derekát... s ez meg is történt. [...] Jelenetünk után a fiú nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: »Ejnye, de kellemes ölelés volt ez!« (A fiú persze én voltam) Erre õ így szólt: »Nem vagyok befûzve« [...] Karban is kellett neki énekelni, de zenei hallása csekély, énekhangja semmi, úgyannyira, hogy Víg Károly karmester kétségbeesve fogta be füleit: »Jesszusz, die Jászai!«” [7]
      Tizenegy nappal késõbb Kassai Vidor megkérte Jászai Mari kezét. Itt vajon, a Krisztinában? Szeben bevétele után? Csillagos nyári estén a Horváth-kert legendás narancs- és citromfái alatt, vagy szemben, a középkori budai zsidótemetõ hajdani és a „Fila” majdani helyén álló sörkert egyik kockás abroszos asztalánál?
      1861-ben felépült ugyan a budai Népszínház a Lánchíd hídfõjénél, de 1870-ben már le is bontották. A Horváth-kerti színkör azonban állt. 1870-ben Aradi Gerõ, 1871-ben Latabár Endre magyar színtársulata bukott meg benne. Ide érkezett a temesvári színészekkel Krecsányi Ignác
      „1883. év június hó 5-én a reggeli vonattal [...]. Legelõször a színkörbe mentem. Azaz, hogy nem színkörbe, hanem egy ütött-kopott, rozzant granáriumba jutottam, körülbelül olyanba, amilyenbe a szántóvetõ s egyéb gazdasági eszközöket szokták elhelyezni. A nagy, tágas udvart fölverte a csalán, szamártövis, útilapu és katángkóró. Az útilaput alkalmasint elõdjeim talpára növesztették. Én is kiszemeltem saját részemre egy jó széles levelû, nagy párt. [...] A nézõtéren az ablakok nagy része körös-körül betörve. Ezeken keresztül, a belül mennyezetlen tetõzet alatt a verebek ütöttek tanyát. S eltekintve attól, hogy a földszint korhadt, festett deszkákból álló ülõhelyeit látogató-jegyeikkel ugyancsak sûrûn elcsúfították, kora reggeltõl késõ estig olyan sipogó, csiripelõ hangversenyt rendeztek, hogy csak úgy zúgott tõle a fejünk. [...] A pénztárban nem volt kivilágítás. A jegyeket egy szál gyertya pislogása mellett árulták.”
      Krecsányi 1895-ben „Fõvárosi Nyári Színházra” kereszteli a némileg rendbetett kócerájt. A budai sajtó eztán már Szacsvay Imre, Gabányi Árpád, Góth Sándor, Beregi Oszkár felléptérõl közöl ujjongó tudósításokat, Jászai Mari „adja” Médeiát, Blaha Lujza játszik népszínmûvekben, Környei Béla, Szoyer Ilonka és Küry Klári énekel operettet, és Hauptmann Takácsokja után itt mutatják be Budapesten többek között a Cyranót, Ibsen Nóráját és az Éjjeli menedékhelyet.
      „... a színkör nyílt udvarán, harminchat fokos melegben, a nagy, nyitott ponyvasátor alatt Gorkij klasszikus darabjából reggel nyolc órától délután kettõig szakadatlanul próbáltunk. Az udvaron gyermekek kiabálása, a bal oldali zongorateremben énekpróbák, az utcáról villamoskocsik csöngetése, lovak patkóinak csattogása és a tõszomszédságban levõ templom tornyából lezúgó harangszó képezte próbáinkon a kíséretet.” [8]
      Krecsányi, az egyik legnagyobb magyar színidirektor, a Színkör kávéház, aztán meg a Philadelphia rendszeres vendége, aki „gyönyörû õsz, fürtös hajzatot viselt, emlékeztetett Batsányi János történelmi portréjára, és kánikulában sem vetette le ünnepélyes ferencjózsef-kabátját, amely azonban nem fekete volt, hanem szürke” [9], nagy szegénységben halt meg 1923. december 13-án, majd' nyolcvanesztendõsen. [10] A roskadozó színkört a következõ évben le is akarták bontani. Az új bérlõ, Sebestyén Géza kiharcolta a fennmaradási engedélyt, tizenkét évi díjtalan használat fejében saját költségén átalakításokat végzett. A tizenkét év lejártával, már Sebestyén halála után, 1937. november 23-án megjelentek a bontási határozat ítéletvégrehajtói. (A Tabán után szemlátomást lendületben voltak.) 1843-tól 1936-ig a színkörben 2637 elõadást tartottak. Emlékét semmi sem õrzi: a helyére álmodott állandó színház nem épült meg, Déryné szobra is elpusztult a háborúban. Hûlt helyérõl csak a fák kora tudósít: „A valamikori színházépület elõtt egy nagy vadgesztenye áll, mint a kert nagy öregje. Látható itt egy közel 50 esztendõs tulipánfa, amely a színház mögött lehetett. Amik bizonyosan a színház egykori területén találhatók, azok a Ferenczy Béni Ülõ akt szobra mögötti juharfák.” [11]
      S hogy a színkör mennyire volt része a Krisztina kispolgári hétköznapjainak?
      Figyeljük, mit rendel a Philadelphiába betévedõ ifjú újságíró, Balassa Imre, Kosztolányira lesve:
      „...Kosztolányi nyakkendõje is kevésbé látszott nyakkendõnek, mint máskor, gyermekded mosolyú arcába hullott homlokáról a haja, és verset írt. Nem is zavartam volna, másik asztalnál telepedtem le. Egy »Haraszty Micit« fogyasztottam habbal. Ez egy helybéli likõr volt, a szemben lévõ zöldre pingált [...] Krisztinavárosi Színkör szép mûvésznõjérõl, Haraszty Micirõl nevezték el.” [12]
      Ha a Cyrano Roxanjáról házi fõzésû likõrt keresztelnek el a szemközti kávéházban, nyilvánvaló: ugyanaz a nagyérdemû lelte gyönyörûségét Mici mindkét alakváltozatában. S a késõbbiekben persze a színház pusztulása a kávéház hanyatlásához is hozzájárult.

      „Végigmentél a budai utcán, s megsimogattad szõke kisfiúk fejét...”
      A polgárság kezdeti összetételérõl jó képet ad például az elsõ magyarországi kisdedóvó: Brunszvik Teréz Attila úti „Angyalkertjének” anyakönyve. Az elsõ óvodai tanítók: Weldy József és felesége, Steinacker Alojzia, Mathias Kern, Rieder Máté, Baumann Jozefa és Völgyi Lázár gondos följegyzéseibõl nemcsak a gyerekek neve, hanem a szülõk foglalkozása és vallása is kiderül. A krisztinai (és vári) gyerekek: Wallerschütz, Hubáts, Fischer, Carsa, Kloise, Honner, Koschalits, Kreineker, Zelenka, Roth, doktor Forti két kisfia, Taxer Gertrud (ingyenes növendék, anyja szolgáló), Fäller Antónia, Diedrich Ágoston, Branthuber Károly, s elvétve egy-két magyar nevû: Belányi Kati, Országh Sándor. 1829-ben 24 katolikus, 3 izraelita; köztük Cohn Lénárdnak, az elsõ zsidó óvoda alapítójának kisfia, Lipót. 1830-ból, amikor a napi gyereklétszám 25 és 149 (!) között mozgott, részletes adatok is vannak a szülõkrõl: 26 szõlõsgazda, 5 kereskedõ, 2 pincér, 2 vendéglõs, de akad nyomdász, pék, posztónyíró, disznópásztor, lõszertáros, rendõr, szappanfõzõ, patikusnõ, nyelvmester, küldönc, toronyõr, professzor, kõfaragó, helytartósági fogalmazó, hajózási mérnök, könyvkötõ és molnár is. [13] Látnivaló, hogy immár igazi várossal van dolgunk: a lakosság legszélesebb rétegét alkotó szõlõmûvesek mellett mesteremberek és értelmiségiek, szembetûnõen egészséges számbeli és szakmai összetételben. Ezeknek a gyerekeknek, a Krisztinaváros „csöndes svábjainak” meg a tabáni rácoknak és görögöknek ivadékaiból lett néhány évtized múlva Krecsányi magyar színházának – és a Philadelphia törzsasztalainak – közönsége.
      Az 1894-95-ös tanévre beiratkozott elemisták statisztikája a krisztinai lakosság szapora növekedését mutatja: míg a vári iskolába 445 gyerek jár, a tabániba 795, a Szarvas téri inasiskolába 305, a Krisztina téri elemibe 580, az Attila útiba pedig 663. A két „lenti” városrész gyerekszáma már többé-kevésbé kiegyenlítõdött. [14]
      Az alsófokú iskolák után jellemzõ módon nem a Tabánban, hanem a fiatalabb, de polgáribb Krisztinában épült gimnázium, 1892-ben a mai Petõfi, I. ker. Királyi Katolikus Gimnázium néven. Az 1881-ben létrejött vári polgári lányiskola 1892-tõl „felsõbb leányiskola”, majd 1916-tól leánygimnázium: ez a Szilágyi, amelynek Mészáros utcai új épületében, épp a budai lámpagyújtogatók hajdani telepének helyén, [15] 1936-ban kezdõdik majd meg a tanítás. A Buda és vidéke a század végén még fontos eseményként számol be az elsõ fecske, Salgó Margit, „a lipótmezei országos tébolyda ismert nevû fõorvosának leánykája” magánvizsgájáról:
      „A szóbeli vizsgálaton jelen volt a kir. fõigazgató is, s úgy õ, mint a vizsgáló bizottság tagjai gyönyörködve hallgatták az okos lányka szabatos feleleteit minden tárgyból, de legmeglepõbb volt ez a latin nyelvben, melynek nehézségeitõl oly alaptalanul féltik a mamák – fiaikat. Üdvözöljük elsõ jeles leány-gymnazistánkat!” [16]
      A polgárosodás velejárója az iskolaépítés mellett az egyletek és kaszinók létrejötte. A nagy múltú Budai Casino Egyesület és a Budai Dalárda még a Várhoz kötõdött, de az 1817-ben alapított Budai Jóltevõ Asszonyi Egyesület, melynek elnöke 1819-tõl harminckét esztendeig Brunszvik Józsefné grófnõ volt, a Krisztinavárosban, az Attila út 93-ban nyit menhelyet, majd aggok házát, s 1832-tõl õk felügyelik az óvodát is. A Budai Polgári Casino 1886 szeptemberében kezdi meg mûködését, s 1893-ban saját épületbe költöznek, a Krisztina tér 1. számú házába [17] – errõl még lesz mondandónk, mert a Philadelphia utolsó tíz évére ide telepszik át.
      Az iskolák tanárainak, a környékbeli tisztviselõknek és iparosoknak számos asztaltársaságáról is tudunk, ezek közül több is foglalkozott szegénysorsú gyerekek istápolásával. Ilyen volt például a „Budenz József asztaltársaság” a legendás Zöldfá-ban, amelynek tagjairól hírül adja a helyi sajtó, hogy kilenc iskolást öltöztettek föl a tél beköszöntével, mire a következõ lapszámban tüstént olvasható, hogy a Bittner-vendéglõ „Örökzöld asztaltársasága” meg fölruházott tizet, és még kolbászra, süteményre és sörre (!) is meghívta õket... A már bezárt Philadelphia emlékén merengõ Katona Jenõ pedig ezt meséli:
      „Vasárnap délelõttökön, amikor a Krisztinában megszólalt az orgona és békés, dolgos polgárok templomba jöttek vagy mentek, tiszta, csendes vasárnap délelõttökön gyûlt össze az egyik szögletben a »Bölcsességfog« asztaltársaság. Napkeleti bölcseivel és bölcsességével mindig az utolsó szót mondotta ki a politikai élet hullámzó lehetõségei között, mindig az utolsót, a legbölcsebbet, a legigazabbat, a verhetetlent és cáfolhatatlant.
      Kár, hogy a politikai valóság oly kevéssé igazodott hozzá. De hát megmondotta már Renan, hogy ha valamit elméletben helyesnek tartottam, megvalósulását a gyakorlatban szinte sohase hittem...
      Mért lettek volna éppen a Philadelphia ”Bölcsességfog" politikai asztaltársaságának olyan harcos és valójában olyan szelíd, jó tagjai e részben kivételek?" [18]

      „Most kávé kellene.
      Pillés és enyhe kávé...”
      A falusias utcácskákban immár emeletes házak épültek, s a környék vendéglátóhelyeinek száma a századfordulóra mai szemmel hihetetlen mértékben megnõtt. Hirdetéseik szerint kb. 1890 és 1910 között, vagyis a Philadelphia születésének és felfutásának idején csak a legszûkebb városközpontban a következõ (nemegyszer már akkor is patinásnak számító) vendéglõk, „czukrászatok” és kávéházak várták a nagyérdemût:

      Alagút u. 1. Az Alagút kávéház 1893-ban nyílik; 1898 után Alagút vendéglõ, tulajdonosa Wellisch Zsigmond, akinek a Várban, a Tárnok utcában is van egy kávéháza; 1900-tól Zimmermann Fülöp vendéglõje A Fekete Bakhoz, 1906-tól mellette vagy a helyén Neumäyer Vilmosné tej- és kávécsarnoka, gyümölcs- és csemege-kereskedése A Krisztinavárosi Alagúthoz. Ma itt hentes- és csemegebolt van.

      Alagút u. 3. 1867-ben Az Ország Nádorához, Wastl Lambert; esetleges késõbbi tulajdonosai neve ismeretlen; 1898-tól Philadelphia. A tulajdonosváltozásokat lejjebb részletesen tárgyaljuk. A régi házat az ostromkor bombatalálat érte, teljesen elpusztult.

      Alagút u. 5. 1895. május 30-án nyitja meg Bittner Alajos és Follner Jakab a Krisztinavárosi Színkör Kávéházat; 1900. november 1-jén átveszi Horváth János. 1901-ben Horváth tönkremegy, 1902-ben a tulajdonos Kürschner József lesz, a további tulajdonosváltozások nem követhetõk nyomon. Szabó Samu, a Philadelphia kávésa késõbb megvette az egész épületet, és a Budai Újság híradása szerint a hajdani Színkört 1917-ben „büffévé” szándékozta alakítani. Hogy aztán ez valóban megtörtént-e, nem tudni; mindeközben 1918 májusában a Magyar Vendéglõs és Kávésipar a 70 esztendõs Schabenböck József, „a budai Színkör kávéház tulajdonosa” halálhírét közli. 1935-ben Szabó bérbeadta a helyiséget Spolarichéknak, akik vendéglõt alakítottak ki benne. A ház a háborúban elpusztult, a helyén a környék léptékét üdítõen tiszteletben tartó új épület áll, benne Meinl csemegeüzlet, átnyúlva a volt Polgári Casino földszintjébe.

      Alagút u. 2. 1900-ig Vendéglõ a Zöld Kerítéshez, ennek tulajdonosa, Zimmermann veszi át Wellisch szemközti üzletét Fekete Bak néven. Helyén ma „Az utca legjobb kocsmája” – igaz, az egyetlen is –, az Alagút bisztró.

      Krisztina tér 1. Casino Sörcsarnok/vendéglõ, 1893-ban, az ekkor épült Budai Polgári Casino földszintjén nyitja Kleinhackel János, az alagút túloldalán lévõ Söröskocsi tulajdonosa; tõle átveszi Bittner Alajos, 1899-ben pedig Ehmann János, majd 1905-tõl Kolbay István; rövid ideig Auguszt cukrászata is mûködik itt. Ma csemegeüzlet a szocialista pártszékházban.

      Krisztina tér 3./Roham u. 1. Fischer Antal cukrászatát 1897-ben Hochäcker József veszi át, majd „Fischer B. czukrászata”, végül Auguszt, aki 1870 és 1907 között hat különbözõ üzleten vándorolt végig az Attila úton; 1907-tõl 1915-ig a Casino földszintjén bérelt helyiséget, 1915-ben került a Roham u. 1.-be. Ma Déryné.

      Krisztina tér 7. Zöldfa vendéglõ, 1772 óta bizonyítottan létezett, 1775 óta ezen a néven; 1893-ban Bittner Alajos eladta Fukáts Jánosnak; 1900-ban Beranek Elek, utána Szívós Zsigmond vette át. A Zöldfa a telekre épített ocsmány betonkolosszus súlya alatt kimúlt. Élt kétszázhúsz évet. Remélem, gyilkosai álmát néha befonják vén gyökerei.

      Krisztina körút ? Strasshoffer János vendéglõje (említik 1899-ben).

      Krisztina körút 69. Nagy József Gourmand vendéglõje, említik 1899-ben.

      Krisztina körút 75. Bittner Alajos; 1907-ig Kölber Elemér majd Kürti Mihály vendéglõje.

      Krisztina körút 81. Frisch Antal kávéháza, 1903-ban Budai Otthon néven átveszi Kiss István.

      Krisztina körút 91. Krisztina Grand-kávéház, 1896-ban nyitja Bayer Ferencz, két év múlva átveszi Störi A. J., 1901-ben pedig Follner „a volt Színkörbõl”.

      Pauler u. 3. özv. Wittreich Jánosné = Seifert Dezsõné vendéglõje. 1905-ben már létezett. 1906-ban átveszi Posch József, majd 1907-ben A Kedélyességhez néven Nagy Lajosné.

      Pauler u. 7. 1902 novemberében – szemlátomást a Fila nyomdokain – California kávéházat nyit Boross; soha többé nem említik.

      Roham u.–Attila u. sarok A Három Almához, Fukáts János nyitja 1900-ban; 1906 és 1908 között négy tulajdonos szerencsétlenkedik vele.

      Roham u. Prager Irma polgári étkezdéje.

      Gellérthegy u. 3. 1892-ben özv. Stossmann Lõrinczné „régi, jóhírû vendéglõjeként” említik; 1904-ben megveszi „Jurák Miska, a Casino-sörház volt fõpinczére”.

      Gellérthegy u. 5. Három Huszár; 1905-ben, nagyapja és apja után veszi át nagy büszkén Huber János, de fél év után tovább is adja Burger Lipótnénak. (A kisvendéglõ neve onnan eredt, hogy az öreg Hubernek egyszerre három fia szolgált a huszároknál.)

      Koronaõr u. 6. (= Kosciuszko Tádé u.) a hírneves Der Politischer Grajzler, vagyis A Politikus Szatócs; 1850 óta létezett, az alapító Gürsch Jánostól fia, Ferenc vette át kb. 1879-ben, és 1914 márciusáig õ vezette.

      Márvány u. 6. A Márvány Menyasszony; 1836-ban már javában megvolt; Weisz Antal adja el 1894-ben Wagner Vilmosnak, õ pedig 1905-ben Boross Gyulának. Ma is mûködik; ha az ember kifog egy turistacsoportok és mûtulipántos hejehujázás nélküli estét, meg-megcsillan valami a régi hangulatból.

      (A sokszori házszám-változás miatt a mai állapotokat nem mindig tudtuk egyeztetni az üzletek hajdani helyével.)

      Ennyi vetélytárssal nem lehetett könnyû megbirkózni. A többi környékbeli vendéglõhöz és kávéházhoz hasonlóan a Philadelphia eleinte többször gazdát cserél. A közhiedelemmel ellentétben az üzletet Fuith Lajos nyitja meg ezen a néven, 1898. június 1-jén, amint a Buda és vidéke hirdetésében olvashatjuk. (Lásd a 225. oldalon.)
      A legendát, mely szerint a kávéház-alapító eltûnt barátja emlékére nevezte el üzletét arról a városról, ahonnan az utolsó hír jött róla, nem sikerült igazolnunk. [19] Ha hitelt adunk a törzsvendégek emlékezetének, megmaradhatunk ennél a megható magyarázatnál. Az sem kizárt azonban, hogy a rohamtempóban épülõ, Amerikára tekintõ Budapest derék polgárának a Függetlenségi Nyilatkozat vagy az 1876-os philadelphiai világkiállítás járt az eszében.
      Arról, hogyan is nézett ki ez a „kényelmes és fényes” berendezés, keveset tudunk. Az Attila útra nézõ nagy ablakokat szinte mindenki megemlíti. Márványasztalon születtek a versek és a kereskedelmi szerzõdések, voltak újságolvasó nádkeretek, mint minden kávéházban. A négy biliárdasztal tágas belsõ teret sejtet; ebben az idõben a berendezés kötelezõ, hatóságilag elõírt tartozéka két biliárdasztal volt: a duplája már valóban luxusnak minõsülhetett. Tudjuk azonban, hogy mit lehetett kapni, mert ezt is rendelet szabályozta. Egy 1910-es felsorolás az egyszerûbb üzletfajták áruválasztékáról, csupán gyönyörködtetésül: „kávé, tea, csája, csokoládé, tej, aludttej, tejfel, tejszín, jegeskávé, fagylalt, limonádé, gazeuse, szörp, szikvíz, ásványvíz, továbbá az elõsorolt czikkekkel fogyasztani szokott sütemények, végre gyümölcs, sajt, vaj, tojás és az ebbõl készült ételek, hideg és meleg hentesáruk (sonka, felvágott, kolbászok), valamint az italmérési engedélyben felsorolt szeszes italok”...
      A kávéház nyilván jól ment, mert szinte egyáltalán nem hirdetett: a Buda és vidékében csak két évvel késõbb jelenik meg újra egy aprócska reklám: „Filadelfia kávéház a Színkörrel szemben. Legelegánsabb berendezés. Pontos kiszolgálás.” Ugyanez a szöveg a tíz nappal késõbbi számban is felbukkan, majd megint – évekre – néma csend. A Budai Hírlapban 1902-ben egy hónapig jelennek meg hetente szûkszavú hirdetések, párban a Színkör új tulajdonosának csinnadrattájával, aztán megint semmi.
      Az alapító személyérõl sajnos keveset sikerült kideríteni, neve csak a kávéház kapcsán bukkan elõ a helyi lapokban. A Vendéglõsök Lapja szerint 1885-ben Komáromban a Magyar Király szálloda tulajdonosa, 1889-ben ipartársulati tisztségviselõ, majd szállodáját 1891 nyarán átadja „Bereczky L. budapesti kávésnak”. A Budapesti Czím- és Lakjegyzék tanúsága szerint „Fujth Lajos vendéglõs” 1896-97-ben a Kerepesi út 80-ban, 1901-ben pedig „Fuith Lajos kávés” a Pauler utca 1-ben lakott. Az 1899-es budai farsang rendezõségében szereplõ Fuith nõvérek a testvérei vagy a leányai lehettek? A Fõvárosi Közlöny 1903 szeptemberében arról tudósít, hogy a fõvárossal torzsalkodik: az üzlete elõtt lévõ bérkocsiállomás áthelyezését kéri ismételten, mert „vendégei a bérkocsi állomáson kifejlõdõ köztisztasági állapotok és a bérkocsis legények magaviselete miatt üzletébõl visszamaradnak”; a fellebbezésben már nem is az egész Alagút utcai állomás áthelyezését kéri, csak „az Attila-utcza felé esõ részen állomásozó bérkocsikét, melyek az ugynevezett »platzon« nem állhatnak ki, s csak az Attila utczában várakoznak és sütkéreznek.” Elutasítják, jóllehet a kérést két tanácstag is támogatja, egyikük látható helyismerettel arra hivatkozva, hogy „a kávéház közönségét a kocsisok durva beszélgetése igen kellemetlenül érinti.”
      Fuith 1906. október 15-tel üzletét megszüntette, és kilépett az ipartestületbõl; ugyanekkor lépett viszont be Veres Kálmán, aki a kávéházat szeptemberben átvette tõle, és fél éven belül teljesen átalakította, de megtartotta a nevét, s az kb. 1946-ig nem is változott. [20]
      Veres korábbi mûködésérõl nincs adatunk, de nem lehetett kezdõ a szakmában, mert 1908-ban már a budapesti ipartestület választmányi tagjai között találjuk. 1908. december 1-jével a kávéházat eladja Szívós Zsigmondnak, és kilép az ipartestületbõl, helyére a választmányban is Szívós kerül. Fél év múlva azonban új üzletet nyit (sajnos, nem tudni, hol), és még három évig tevékenykedik a testületben, mígnem betegség miatt tagságáról átmenetileg lemond. (1922-ben a cím- és lakjegyzékben még szerepel mint kávés, az Üllõi út 30-ban lakik, 1928-ban már nem találjuk, lehet, hogy már nem élt.) Veres a megnyitást hírül adó közleményben így kéri a „nagyérdemû közönséget és becses jóakaróit”: „... elõdöm iránt tanusított jóindulatát reám is átruházni kegyeskedjék”. A Fila az õ keze alatt is elég jól mehetett, mert a Budai Hírlap 1906-1908 közti számaiban a kávéháznak mindössze négy hirdetése jelenik meg, miközben több más kávés rendszeresen csalogatja a vendégeket cigány- vagy katonazenével, tamburazenekarral, „kitûnõ kávéházi ételek- és italokkal”.
      Szívós Zsigmond Budapest-szerte népszerû vendéglõs volt. 1900-ban vette meg a Zöldfát, amit nyolc évig vezetett; ekkor veszi át a Philadelphiát, de egy év múlva tovább is adja Szabó Samunak. Továbbra is elismert kávés maradt, mert 1909 januárjában az ipartestület választmányi tagjai közt találkozunk a nevével, 1918 májusában pedig õ veszi meg Somló Vilmostól a Fehérvári úti Hadikot, Karinthy késõbbi törzskávéházát.

      „Egy ember jön feléd, bemutatkozik”
      Fõhõsünk, Szabó Sámuel 1909-ben lett tehát a gazda, s az államosítás miatt nem érte meg negyvenéves tulajdonosi jubileumát. Az 1870-es években született Karakószörcsökön, szakképzett vendéglõs lett, s alighanem öccse, Imre nyomában jött Budapestre, aki 1900-ban már Mayer József Egyetem utcai Erzsébet királyné szállodájának fõpincére volt. 1906 novemberében adja hírül a Magyar Vendéglõs és Kávésipar: „Szabó Samu kitûnõ hírnévnek örvendõ bükki [valójában a Sopron megyei Bük községrõl van szó] vendéglõs fivérével társulva megvette Budapesten a Váczi körút 24 szám alatt levõ [ma Bajcsy-Zsilinszky út–Arany János utca sarok] Boulevard kávéházat. A Szabó fivérek ezen új vállalkozásával új kezekbe kerül a székesfõváros egyik legrégibb jónevû üzlete, mely az õ szakszerû vezetésük elõnyei mellett bizonyára csakhamar újabb felvirágzásnak fog indulni.” A fivérek ekkor itt is laknak, a Váczi körút 25-ben. Szabó Samu 1906. december 1-jétõl lesz ipartestületi tag, vagyis elõtte valószínûleg nem dolgozott önállóan Budapesten.
      Harmadik testvérükrõl, Istvánról a nevén kívül semmit sem tudunk. 1932-ben már valószínûleg nem élt. Imre viszont megérdemli, hogy az õ életére és munkásságára is vessünk egy pillantást. 1908. május 1-jével megveszi Mayer özvegyétõl az Erzsébet királynét (ma Erzsébet szálló), és teljesen átalakítja, késõbb „a szomszédos telken hatemeletes épülettel bõvíti az üzemet”; oda is költözik. 1908. június 15-én veszi feleségül „Mogyoróssy Teruska kisasszonyt, M. Samu büki vendéglõs leányát”. Régi családi kapcsolat volt ez: mindkét testvér Mogyoróssynál tanulta ki a szakmát, Imre vezette is a büki üzletet. A fõváros egyik legsikeresebb és kartársai körében is igen népszerû szállodása 1927-ben megnyitja az elsõ olyan vendéglátó helyet Budapesten, amely a magyar irodalom ihlette díszítést kapott: ez a Sándor Béla falképeivel ékes János Pince. A Kávésok lapja azonban 1929. május 1-jén már nekrológot közöl:
      „A magyar szállodás-, vendéglõs és kávésipar fájdalmas veszteségérõl adunk hírt, amikor Szabó Imre kartársunknak, az Erzsébet királyné szálló tulajdonosának folyó évi április 16-án, élete 52. évében hosszas szenvedés után történt elhunytát közöljük. A megboldogult vasszorgalmával, puritán egyéniségével, ipari munkásságával mindenkor díszére vált a magyar vendégiparnak, amely legszebb éveiben való elvesztését fájdalmasan gyászolja. Elhunytát neje, öt gyermeke, fivére, Szabó Samu kartársunk, úgyszintén unokaöccse, Mogyoróssy Lajos kartársunk és kiterjedt család gyászolja. A temetés április 18-án a Kerepesi úti temetõ halottasházából ment végbe, ahonnan a megboldogult földi maradványait Bükre szállították.”
      Bátyja 1908 tavaszától egy évig egyedül vezette a Boulevard-t, melyet azután Kozma és Lukács vett át, majd tõlük 1910 márciusában Diósi Ágoston; Szabó Samu pedig megvette a Philadelphiát, de csak 1911-ben költözik az Alagút utca 3-ba; ekkor – elõször és utoljára – még az I. kerületi ipartestület jótékony célú báljának rendezõi közt is szerepel.
      Szabó Sámuel szemlátomást kávéházának szentelte az életét. A rendszeres, népszerû vendéglõs- és kávés társasvacsorákon szinte sohasem találkozunk a nevével, eleinte a hivatalos összejöveteleken is csak akkor vesz részt, ha valami húsbavágó téma (pl. adóemelés, záróra, árubeszerzési érdekvédelem) kerül terítékre. A háború elején mindkét testvér belép a Vöröskeresztbe, szûkmarkúan bár, de adakoznak is a Mentõk és az Ipartestület rokkantjainak segélyalapja számára. Szabó Samu neve fel-felbukkan a munkanélküliek segélyalapját és a pincérek Egyetértés sportklubját támogató befizetõk névsorában is. Szakmai elismertségét azonban jól mutatják az ipartestületben betöltött egyre magasabb tisztségek. 1914-ben kerül a tisztikarba választmányi póttagként; 1919 decemberében a Budapesti Kávésok Áruforgalmi Rt. felügyelõbizottságának tagja; 1920-ban az ipartestület rendes választmányi tagja, majd amikor 1921-ben megalakul a Kávésok Országos Szövetsége, itt is a választmány tagja lesz. 1922-ben az önálló Budapesti Kávés Ipartestületben már szakosztályi elnök (elõször a kávés-, majd 1923-tól a zenés szakosztályé); 1926-ban a Kávés Áruforgalmi Rt. elnökségi tagja. 1932-ben az Ipartestület országos közgyûlése egyhangúlag választja másodmagával alelnökké. 1944-ben még viselte ezt a tisztséget. Élete további alakulásáról egyelõre semmit sem sikerült kideríteni. [21] Természetesen találkozunk vele különféle alkalmi bizottságokban is: 1921-ben a kávésok sörbojkottja alkalmával ellenõrzõ bizottsági tag, 1922-ben „repülõ uzsorabizottsági ülnök”, a harmincas években a tanonciskola vizsgabizottságában tevékenykedik, 1944-ben a tanonc- és mestervizsgáztató bizottság elnöke. Bár a közlönyökben hozzáférhetõ jegyzõkönyvek egyetlen felszólalását sem örökítették meg, kemény tárgyalópartner lehetett, mert 1924-ben két ízben is elõfordul, hogy nehéz helyzetekben képviseli sikerrel a kávésok érdekeit: júliusban az adóhivatal vezetõjénél, „a személyzet élelmezése után fizetendõ forgalmi adó ügyében”, novemberben pedig a „Magyar szövegírók, zeneszerzõk és zenemûkiadók” igazgatójánál, „zene-elõadási jogok tárgyában”.
      Szabó Samu valószínûleg nõs volt már, amikor a fõvárosba került, mert az ipartestületi szaklap, amely heves érdeklõdéssel követi nyomon a tagok családi viszonyainak alakulását, sem házasságáról, sem gyerekei születésérõl nem tudósít. Két fiáról tudunk biztosan. Egyikük jogot tanult, róla csak egy adatunk van. 1942 májusában a Vendéglátóipari Szemle új üzletforgalmi iroda alapítását adja hírül: „Jólesõ örömmel regisztráljuk, hogy a mai üzlet adásvételi konjunktúrában már egészen komoly emberek is bekapcsolódnak és ez megnyugtatásul szolgálhat azoknak a szakembereknek, akik üzletet ohajtanak venni vagy eladni. Az új iroda tulajdonosa dr Szabó Ferenc, a budai Philadelphia kávéház tulajdonosának fia. Ennek a régi patricius háznak sarja biztosíték arra, hogy a jövõben csak tisztességesen lehet venni vagy eladni üzleteket...”
      A másik fiú apja nyomdokaiba lépett. 1929 júliusában a Kávésok lapja közli az alábbiakat: „Magyar fiúk sikere Wienben. A bécsi felsõbbfokú szállodás-, vendéglõs és kávésszakiskola kitüntetett növendékei sorában két budapesti kartársunk fiának nevét olvassuk. Szabó László, Szabó Samu a Philadelfia [sic!] kávéház tulajdonosának fia a szakiskola gondnokságának elismerõ oklevelét [...] nyerte el.” Egy késõbbi interjúban Szabó László maga is említést tesz bécsi tanulmányairól. [22]
      Szabó Samu a kávéházat többször is korszerûsítette. 1929-ben „központi melegvízfûtést vezetett be, és ezzel elérte, hogy állandóan egyformán temperált hõfok van a kávéházban, még a hatalmas ablakoknál is, amelyek azelõtt sugározták be a hideget.” [23] Két évvel késõbb az üzletében mûködõ Budai Karambol Kör kedvéért versenyasztalt vásárolt – az errõl szóló hirdetésbõl derül ki, hogy a felújított kávéház (legalábbis ekkor már) kétszintes volt: „Még a pestiek számára is meglepetés! Billiárdverseny és sakkverseny termeivel az újonnan átépített PHILADELPHIA kávéház. Pompás FAGYLALTJA közismert. A kávéház emeletén külön termek.” [24]
      A kávéházban régóta volt zeneszolgáltatás is. Józsi bácsi, az egyik öreg pincér elmondásából tudjuk, hogy az összetolt székeken olykor ott alvó „nagyon jó vendég”, Ady a „cimbalomra borulva írt verset”. [25] Egy korabeli regény apró életképe is elmeséli:
      „Elegendõ élénk volt e kedves tér ezen a júliusi estén. Egy közeli és kalandosan amerikai városhoz – Philadelphia – címzett kávéházból kihallatszott a zene, mely élénk ütemû spanyol táncot játszott és így az elvonuló nõcskék mozdulatai kellemesen himbálództak az imént hallott ütemekhez igazodva.” [26]
      (Nehéz volna kideríteni, mi volt „az élénk ütemû spanyol tánc”. Annyi bizonyos, hogy minden áldott nap – ki tudja, mióta? –, pontban kilenc órakor felharsant a Carmen „Torreádor-indulója”, ezzel kezdõdött el az éjszaka záróráig tartó, zenés fele). [27] Tudjuk azt is, hogy Parádi József bandája 1929-ben állandó szerzõdéssel mûködött [28], 1931-ben pedig:
      „a magyar dalt ünnepli a Philadelphia-kávéház minden szombat este, amikor Füredi Fábián és cigányzenekara kizárólag magyar nótákat játszik. Igazán jólesik ebben a dzsezbendes világban olykor-olykor édesbús majd pattogó magyar melódiákat hallgatni, hiszen lassan azt is elfelejtjük, hogy cigány és magyar nóta van a világon. Elismerés illeti Szabó Sámuelt [...] ezért a meglepetésért, mellyel vendégeinek kedveskedik.” [29]
      A harmincas években azonban semmilyen vendégcsalogató intézkedés nem segített az üzletmenet hanyatlásán. 1935 õszén a Literatúra így harangozza be a szomorú jövõt:
      „Ismét egy régi, megszokott színnel lesz szegényebb Budapest. Jövõ tavasszal megszünik a Philadelphia-kávéház, Budának ez a régi, patinás családi találkozóhelye, amely ugyanakkor írók és színészek kedvenc bohémtanyája is volt. [...] Szabó Sámuel több mint negyedszázadon keresztül vezette [...] Az utóbbi években a gazdasági válság mindjobban kikezdte a régi patinás kávéházat és hiába ölt bele a tulajdonos mind több pénzt, még a befektetések kamatait sem tudta megkeresni. A mult héten aztán eladta a házat a Pesti Hazai Elsõ Takarékpénztárnak, amely a Philadelphia helyén bankfiókot nyit.” [30]
      Szabó Samu és fia a velük készített riportban kerek közgazdasági elemzéssel indokolja a döntést.
      „A kávéházat ezen a környéken kissé gunyorosan, kissé becézve a »méltóságosok kávéházának« ismerik [...], ahová tisztviselõk, nyugdíjasok járnak. Leszállították a tisztviselõi fizetéseket és talán még ennél is nagyobb mértékben a nyugdíjakat. A közönségnek a kisebb jövedelembõl kellett megélni, tehát beosztotta jobban a pénzt, és számûzte a fesleges luxuskiadást, a kávéházat.
      Kis hangsúllyal mondja Szabó Samu a luxus szót, kissé csodálkozva, mert még ma sem érti, miért luxus az. [...]
      A fizetéscsökkentés után felére esett vissza a napi forgalom. Következett az állami hivatalok és a Délivasút igazgatóságának elvándorlása errõl a környékrõl. Újabb visszaesés a forgalomban. Majd a kegyelemdöfést a Tabán adta meg, amit leromboltak. Elköltöztek a lakók és igen sok jó vendégünk végleg elmaradt. [...] A gyarmatáruk egytõl-egyig megdrágultak, ugyanakkor az árakat mi kénytelenek voltunk leszállítani, hogy a megmaradt közönséget megtartsuk. Aztán van-e valakinek arról fogalma, hogy milyen nagy mértékben fejlõdött és fejlõdik ma is a közönség igénye? Napról-napra jobbat kell nyújtani, ami szintén nem kis mértékben teszi veszteségessé az üzletet. Az eredmény a köztartozások számláján mutatkozott. Köztartozások, adó, OTI [...] Nem tapasztaltunk soha semmi támogatást a hatóság részérõl. El kellett adni az egyik házat, annak árából kiegyenlíteni a terheket, hogy adósságmentesen, emelt fõvel állhassunk bárki elõtt.
      Egy magas fiatalember lép most hozzánk, Szabó László, a tulajdonos fia. [...] – Én Bécsben a szakiskolát egy év alatt kitüntetéssel végeztem el. Azóta minden áldott nap déli 2 órától reggel 6 óráig itt vagyok és dolgozom. [...] Szívesen mesélne a Philadelphia vendégeirõl reggelig is, mindenkire büszke és mindenkire külön vigyáz. De nem teheti, mert most már percenként kérik az asztalokhoz, ahonnan csak a hangját hallani. – Igen kérem. Bezárjuk a kávéházat, mert amióta lebontották a Tabánt, azóta nincs értelme.” [31]
      A kávéház bezárt: „Egy szép napon lehúzták a redõnyöket, ami 27 év alatt egyszer se történt meg.” [32] A riadalom azonban hamarosan alábbhagy, mert Szabóék mégsem adják fel.
      „Már-már megijedtünk, mikor körülbelül fél év elõtt a régi kávéház bezárta kapuit és a népszerû Szabó Sámuel (akinek egy szép törökkori emléket köszönhet Budavára) az azóta hallatlan belsõ és idegenforgalmi nészerûségre szert tett Spolarich étterem tulajdonosa lett. Azonban hamarosan megnyugodtunk, amikor kiderült, hogy csak a Hazai Takarék kiköltözését várja a kávéház, hogy megifjodva, ragyogó pompában ez év Szent István napjára kitárja ajtajait a budai közönség felé. Szabó Sámuel és fia, a képzett és mindenki által kedvelt Szabó László az új kávéház fõnöke, aki bizalommal tekint az elkövetkezõ évtizedek elé. Sietünk hozzátenni: a fiatal tulajdonos a legpompásabb fantáziával, az építkezés és portálkiképzés minden finom eszközével aláhúzta azt a régi szivélyes hangulatot, amely ennek a kávéháznak mindig sajátja volt. A jó üzletvezetés a legbiztosabb propaganda, itt pedig meg kell jegyezni, hogy a Philadelphia mindig alkalmazkodott a budai polgárok igényeihez. Adott annyi hangulatot, kedves ismeretséget, billiárdot és minden más jót és szépet, amennyit soha nem lehet eléggé megfizetni. Mindezen felül pedig jelentette a budai kávéház fogalmát, amelyet rajta kívül senki üzeme nem jelent.
      Budai polgárok, mikor majd visszatérnek a Krisztina tér sarkára költözött kávéházba, pillanatig talán azt hiszik: ez egy új kávéház, amelynek új szokásai és új árai lesznek. Mi azonban tudjuk, hogy a megifjodott Philadelphia csak külsõségekben változott meg; bensejében ugyanaz ma is, ami volt: a budai úri közönség mai igényének kényes izléssel eleget tevõ, úri kávéház: budai kávéház, amely multjával a szivünkhöz nõtt és új szépségével további bizalomra méltó.” [33]
      Szabóék az új „Filát” a Budai Polgári Casino épületébe költöztetik, a Hazai Takarék helyére. A helyiség korai történetét föntebb már áttekintettük. Építésze, Francsek Imre [34] (1864–1920) késõbb a Közmunkatanács fõmérnöke, második házassága révén pedig Bárczy István polgármester sógora lett. Eklektikus, historizáló alkotásai közül említésre méltó a városligeti mûjégpálya épülete, a szentesi evangélikus templom, a Gellérthegy lépcsõrendszere és támfalai – meg ez a kaszinó, melynek hajdani derûs szépségébõl mára semmi sem maradt. Kopár, komor KISZ-, párt- és munkásõrszékház lett, sorsa azóta sem javult. A bálteremben bálásruha-vásárok tartatnak – e sorok írója nem minden malícia nélkül szokott ott turkálgatni, a stukkós mennyezetrõl lógó förtelmes neonok fényétõl káprázva, s képzelvén maga elé a megnyitási ünnepség díszvendégeinek gratulációit fogadó snájdig fiatal mérnök: a dédapja mosolyát.
      Visszakanyarodva a közelebbi múlthoz: a kávéház új arculata Erhard Ernõ építésziparmûvész mûve, aki ekkoriban több üzlet átalakítását is végzi. [35] A fényképen látható szép, világos helyiség „méreteiben és felszereltségében is jóval szerényebb volt nagy elõdjénél, látogatói is mások voltak. Rövid ideig élt.” [36] A pusztulás krónikása 1948-ban írja le (igaz, talán a régi épületrõl): „Vak ablakai üresen bámulnak az elmenõre. Nem integetnek többé be rajtuk a Horváth-kert õszi lombjai. Nem merenghetsz többé a tavasz aranyos sugárzásában a Krisztina öreg maradék házaira. Eggyel kevesebb a zajgó, zûrös Pesten a csendes menedéksziget [...]. Bezárult az öreg Philadelphia...” [37] A tölgyfaasztalos „Kis Fila” a háború után Krisztina sörözõ néven két-három évig még mûködött. [38]
      Szabó Samu, ha élt és Budapesten maradt, legalább hetvenhárom éves volt, amikor háza rombadõlése után meg kellett érnie kávéháza államosítását is. Az a bizonyos „szép törökkori emlék” azonban, amit neki köszönhet Buda, ma is áll, a Vár legészakibb pontján, az Anjou-bástyán: ez a város talán legkülönösebb és legmegrendítõbb háborús emlékmûve. Fölállítását Aggházy Kamill ezredes, a „Hadimúzeum” igazgatója kezdeményezte, s bár már 1926-ban elkészült, végül csak 1932. szeptember 2-án avatták föl, ünnepélyes keretek között, több magas rangú muszlim vendég jelenlétében. „A skutari-i temetõben levõ jellegzetes turbán sírkõ mintájára” készítette Zsille Kálmán festõmûvész terve alapján Kiss József kõfaragó mester. [39] Felirata így szól, magyarul és törökül: „A 143 éves török hódoltság utolsó budai helytartója, vezir Abdurrahman Abdi Arnaut pasa e hely közelében esett el 1686. nyárutó hava 9. napján délután, életének 70-ik évében. Hõs ellenfél volt, békesség vele!” Az emlékmû elõtti párnakövön pedig ez olvasható: „A hadimúzeum kezdésére állították az ugyanakkor itt elesett Szabó György Veszprém vármegyei, karakószörcsöki nemes felkelõ leszármazottai, nemes Szabó István, Sámuel és Imre, 1926.” Lejjebb: „A török emlékmû hátlapján egykor ez a felirat is szerepelt. Ezen emlékkõ kiegészítésül szolgál az egykori adományozók tiszteletére. 1988. Dr. Szabó Imre és Bp. Fõváros Tanácsa.” (Dr. Szabó Imre, az egyetlen ismert élõ hozzátartozó Floridában lakik, egyelõre nem sikerült kapcsolatba lépnünk vele.) Az emlékmû avatásáról szóló korabeli tudósításból kiderül: a várvívó kurtanemes ükapja volt a három Szabó-fiúnak. [40] Szabó Sámuel az ünnepség alkalmával sem szólal meg a sajtóban – minden rendû-rangú vendég ott tülekszik, beszédet tart, nyilatkozik, csak õ nem. (Szabó Imre özvegye szintén ott van az avatáson, a család más tagjait nem említik.)
      Szomorú, hogy a kávéházra vonatkozó késõbbi könnyhullató visszaemlékezések szinte szóra sem méltatják azt az embert, akinél a krisztinai kis- és nagypolgárok éppúgy otthonra leltek, mint az éjszakai bagoly színészek, írók, újságírók, tabáni kocsmákból átbotorkáló korhelyek. Egyetlen mondat, mégis: „... szerette a gyerekeket, akik a szemközti Horváth-kertbõl bebeszaladtak hozzá”. [41]
      Ugyanígy nemigen esik szó a Fila pincéreirõl sem, pedig nyilván oroszlánrészük volt az üzlet népszerûségében. Még Fuith idejében, 1906-ban tagja a Kávéssegédek Szakegyletének Nedved Nándor. Az „igazi Filából” a már említett „Józsi bácsin” kívül, aki még Adyt és Krúdyt szolgálta ki, tudunk még „Sándor bácsiról”: „mindnyájunk Sándor bácsija, a fõpincér, apás, meleg jóakarattal asztalunk fölé hajol, s megkérdi: Mi lesz, Szerkesztõ Úr?” [42] Az egyetlen, akinek teljes nevét ismerjük Szabó akalmazottai közül: Dubrova Károly fõpincér, 1922-ben a Fõpincérek Országos Egyesületének felügyelõbizottsági tagja. [43] Ez a magas tisztség kitûnõ szaktudást sejtet, s alighanem õ lehetett az, akirõl Szabó Dezsõ kapcsán ezt olvassuk:
      „A Philadelphia kávéház pincérei, különösen a mûvelt és áldott jószívû Károly, gondoskodtak legnehezebb napjaiban élelmezésérõl, õk látták el tüzelõvel és néha kitakarították a piszkos Fillér-utcai lakást. Gonosz nyelvével és rágalmaival úgyszólván minden barátját elvesztette már, de Károly mindig hû maradt hozzá, s talán õ [Sz. D.] is szerette, hiszen egészen becsaládiasodott a kávéházukba.” [44]
      Egyik adatközlõnk visszaemlékezése szerint a Philadelphia 8-10 fõs felszolgáló-gárdájában nem volt nõ, s nem volt kasszatündér sem – ez is Szabó Samu konzervatív üzletvezetésére vall, hiszen a harmincas években sok „jobb” kávéház is engedményt tett, és a konyha után a vendégek közé is beengedte a nõi alkalmazottakat.
      Ugyancsak figyelemreméltó, hogy a Philadelphia alkalmazottai semmiféle munkásszervezkedésben, szakszervezetben sem szerepelnek. [45] Talán nem is volt rá szükségük.

      „Itten zabáltunk éhomra dohányt, feketét...”
      A Fila leghíresebb-hírhedtebb vendége kétségkívül Szabó Dezsõ volt. Rá (sajnos csak rá) emlékezik a márványtábla a bank falán, s rá emlékszik elsõként mindenki, aki ezt a kávéházat szóba hozza. 1925-tõl napi vendég volt, itt adott interjúkat, s itt mintázta meg, kellõ feltûnést keltve, Somogyi Imre.
      „... nem volt nehéz meglelni. Az egyik legnagyobb tükörablak keretében ült. Mikor asztalához léptem, felriadt merengésébõl és rámripakodott: – Mit akar? [...] – ... úgy gondoltam, hogy az önképzõkörbe... [...] – Balekja csak az országnak vagyok, de nem minden bábaképzõnek! Azt hiszi, hogy én fogok minden pörsenéses kamasz-nemzedéket bevezetni a magános gyönyörökbe?!
      Fel akartam állni és egy irtózatos gorombasággal elmenni, amikor csoda történt. Rámnevetett és azt kérdezte: – Iszik egy feketét? – Aztán elnézve fejem felett, intett valakinek. Kosztolányi lépett az asztalhoz.” [46]
      „Egy napi kávéházi költségvetésébõl egy többgyerekes család megélt volna”, mondja ugyancsak Bóka László (I. m. 167. p.), ami annál is jelentõsebb adalék, mert Szabó Samu nehéz idõkben nemcsak hitelbe kosztolta és kávéztatta, de az író, láttuk, volt, hogy azt is nekik köszönhette, ha fûteni tudott. [47] Az Éjfélkor a kávéházban [48] szemlátomást a Filában született, egyes leveleit és cikkeit innen dátumozza, [49] s a Ludas Mátyás füzetek 1935. szeptember 15-i, 11. száma egyenest ezt a címet viseli: A Philadelphia ablakában. A verses levél elejébõl idézünk, nem minden sanda él nélkül gyanakodva a Koronaõr utcai polgári leányiskola fruskáinak ihletõ hatású átvonulásaira...

      „... És a világ mesél
      A Horváth-kert dús lombjai alatt
      Csendben lépkednek a kis Bánatok,
      Az õsz nevendék szép leányai.
      
      Tizenöt éve, hogy Szentilonám
      Lett ez az ablak: minden ablakom
      Sorsra, világra. Jaj, tizenöt éve,
      Hogy megvert sorsomat itt altatom...”
      (A tizenöt év bizonnyal költõi túlzás, vagy a szótagszámhoz kellett, mert a húszas évek elején Szabó Dezsõ még javában a Centrálba járt.) A Csodálatos élet elkészültét az író Bohuniczky Szefivel, annak férjével és Bodor Aladárral ünnepli törzshelyén:
      „»Rex Desiderius nagyot inna, megérdemli! Gyertek Bodorral este a Philába.«
      Akkor négyesben szép, meleg mulatás kerekedett ki. Szabó Dezsõ csendes volt, és kedvenc nótáit a cigánnyal órákig huzatta, megvette a virágárus asszony összes rózsáit, és szó nélkül tolta a csészém mellé. Azon az estén csak mulatott és nem beszélt. [Évek múltán] ritkán találkoztam vele és féltem is tõle... De elmenõben a Philadelphia kávéház elõtt késõbb is sokszor láttam még, már téliessé zúzmarásodva az ablak közelében, egyre társtalanabbul, de annál gõgösebben. A nagy tükörablakból az utcát nézte...” [50]
      Lehet, hogy Szabó Dezsõ a maga módján kedvelte a Fila kávésát és derék fõpincérét, de félõ, hogy hitelt kell adnunk egy másik, rosszmájúbb emlékezõnek is:
      „A mester dühöngve, s magas keménygallérjába dagadva szidta itt a kávét, a kávést, a pincéreket, a kormányt, a világot. Öreg fizetõk tanúsítják, hogy soha olyan nyûgös, elégedetlen, morgó vendég nem járt még ide, mint Szabó Dezsõ, aki esténként ordítozva megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe a bejzlibe, ami belõle él, amit rá alapoztak, s ahol mégis mindig õ kapja a legzaccosabb feketét, legrosszabb kiszolgálást.” [51]
      Az elsõ világháború elõtti korszak híres vendégei közül Adyt és Krúdyt már említettük. Velük együtt és utánuk megfordult itt többé-kevésbé rendszeresen sok más híresség is: egyszer „a Nyugat törzskara” tartott egy „nagy éjszakai murit egy nyári éjjelen”; sorolhatjuk Kaffka Margitot, Hatvany Lajost, Karinthy Frigyest, Török Gyulát [52], Babitsot, „aki különben alig járt kávéházba, s csak néha-néha ment át [...] Szabó Dezsõ sasfészkébe” [53]; Kosztolányit, aki két saroknyira lakott, s az Édes Annába is beleszõtte a Fila cigányának hegedûszavát; Kádár Lehelt; a kimeríthetetlen mesélõkedvû Bevilaqua Borsody Bélát, a magyar kávésipar történetének jeles krónikását. „Itt írja alföldi históriáit a kun Szalay László. Ide jár Lendl Dolfi bácsi [Lendl Adolf kiváló természettudós, Herman Ottó jó barátja, a budapesti Állatkert alapítója és elsõ igazgatója volt], [...] Bajcsy-Zsilinszky Endre, Géczy István[54], és igen gyakran a friss szellemû szerkesztõ szürke kalapjával, Dubonay Pál is". [55] Rendszeres vendég volt a Magyar Nemzet alapítója, Petõ Sándor; Schöpflin Aladár, Márai Sándor, Balassa Imre zenekritikus, Orbók Attila [56], Farkas Imre, Vajthó László [57], Balázs Sándor [58], Babay József [59]. Innen írogatta mulatságos várostörténeti adalékokkal teli kis beszélyeit „Pali bácsi”, azaz Joanovich Pál államtitkár; s talán beült egy-egy délutáni teára a közelben lakó Schlachta Margit is. Biztosan tudunk több fõnemes, politikus és magasrangú katonatiszt vendégrõl is: a már említett Bajcsy-Zsilinszky és Aggházy Kamill, a „Hadimúzeum” igazgatója mellett Bornemisza Géza kereskedelmi miniszterrõl, Ripka Ferenc fõpolgármesterrõl, Nagyszombathy és Lukasich Géza altábornagyokról, Gabányi János tábornokról, Kárász táborszernagyról, Festetich Pálról és Zichy Nándorról [60] – õk persze nyilván nem „éhomra” vagy hozomra itták a feketét –, közelebb kerülünk tehát annak titkához, mibõl vett anno Szabó Samu két bérházat. (Bevilaqua Borsody ugyan egy helyütt „karakószörcsöki földbirtokosoknak” titulálja a fivéreket, de ha valóban volt még a családnak ekkoriban földje, biztosan kisebb volt 100 holdnál, mert a gazdacímtárak szerint még a járásban sincs Szabó vagy Mogyoróssy néven jelentõsebb birtok.)
      „Tudod-e, ez mi?
      Jó torna eszednek”
      A törzsvendégek még egy harmadik, méltatlanul elfeledett csoportjáról kell szólnunk itt, akik a polgárok és a bohémek mellett (vagy inkább fölött, az emeleten) külön világot alkottak a Filában. A játékosok világa ez – de milyen játékosoké! A klasszikus kávéházi játékokat, a kártyát, a biliárdot, a sakkot sem illett itt amatõr szinten ûzni. A Budapesti Napló krónikása [61] egy kártyatúra során megállapítja: „A Krisztinában, a Vízivárosban és a lebontott Tabánt környékezõ uccákban a preferánc járja. Ehhez kell egy pohár sör és egy jól szelelõ virzsinia-szivar. Nyugdíjas világszemlélet is ajánlatos, mert a preferánc többnyire nyugdíjas vasutasok, minisztériumi altisztek, villamosvasúti ellenõrök kedvenc játéka. A Várból lassan kiszorul a tarokk, és helyét a bridzs foglalja el”. Ha preferánc-partikról nem is, tarokkról és bridzsrõl annál inkább van adatunk a Philadelphiából is. Jenei Ferenc, kedves adatközlõnk szerint a sakkozók is szívesen kártyáztak, mintegy pihenésképpen egy-egy nehéz játszma után.
      Ugyanez áll a biliárdra is. Említettük már, hogy Szabó Samu 1931-ben versenyasztalt vásárolt a kávéházba. A biliárdklub elnöke ekkor dr. Fõzõ Sándor közigazgatási bíró volt, tagjai közül pedig dr. Frenreisz Frigyes kúriai bíró, vitéz Adám Dezsõ alezredes, Poltzel Jenõ és Varró Sándor minisztériumi tanácsos, Palóczy Antal és Szalay Zoltán ügyvéd nevét örökíti meg a helyi sajtó, hozzátéve, hogy rajtuk kívül „számos katonatiszt, tanár és tisztviselõ” is játszik itt hetente „érdekes mérkõzéseket”. [62]
      A legjelentõsebb csapat azonban a Budai Sakkozó Társaság volt. 1910-ben alakult, ekkor még nem a Fila volt a székhelye. 1911-ben lépnek be a Magyar Sakkszövetségbe, a budapestiek közül elsõként, ekkor költöznek a Döbrentei téri Erzsébet-híd kávéházba, majd onnan a Krisztinába. 1913-ban 40 taggal képviseltetik magukat a szövetség közgyûlésén, ez a gyõriek és a szabadkaiak mögött a harmadik legnépesebb delegáció. Nemzetközi föladvány-szerzõ versenyt írnak ki, különbözõ tornákon vesznek részt [63]. 1913-ban a BST-nek hivatalos közlönye is születik, Biliárd és Sakkjáték Szemle címmel, Sztanoj Miklós szerkesztésében, aki az Európa szálló jeles fõpincéreként és országszerte elismert, ördöngös ügyességû biliárdjátékosként egyaránt nagy tekintélyt vívott ki magának. (A lap egyébként – Sztanoj halála miatt – csak három számot ért meg.) A kávéházi sakkozás hosszú és dicsõ történetében a Philadelphia legalább olyan jelentõs helyet foglal el, mint a Wurm, a Velence, a Zrínyi, az István fõherczeg, a Justitia, a Király, a MIÉNK, a Baross, az Ostende vagy a Hadik. Kevesen tudják, hogy a (szintén kávéházakban mûködõ) Pesti Sakk-kör vezéralakja 29 esztendeig Erkel Ferenc, a zeneszerzõ volt. A Budai Sakkozó Társaság elsõ számú híressége pedig Maróczy Géza, nemzetközi nagymester, minden idõk egyik legnagyobb magyar sakkozója. A Magyar Sakktörténet [64] lapjain a BST téma- és megfejtési versenyeirõl, feladványszerzõkrõl olvashatunk. A harmincas évek közepén heti két összejövetelt tartottak, a háziversenyek pedig vasárnaponként voltak. A sakkvásznakat este 6 körül terítették le, és körülbelül 10-ig játszottak, ki fogyasztott valamit, ki nem, de soha nem néztek ferde szemmel a kispénzû diákokra sem, akik csak ritkán engedhettek meg maguknak egy tányér rántottát... A sakkozók közt voltak orvosok, tisztviselõk, mindenféle rendû-rangú értelmiségi. Néhányuk nevét említsük meg itt: Havasi Artúr, Kórodi Keresztély, Pákh Károly mérnök, dr. Sallay Roland jogász, s akitõl mindezt megtudtuk: Jenei Ferenc közgazdász. Maróczy Géza önéletrajzából sajnos nem derül ki pontosan, mettõl-meddig járt ide, csak annyit jegyez meg, hogy az elsõ világháború után a BST hatalmas fejlõdésnek indult, „gárdája pár év alatt nagyon megerõsödött. Itt tömörültek a feladványosok is, akik a magyar sakkot külföldi versenysikereikkel gazdagították”.

      „Egy kávéházban voltam, egy kávéházban. Álmodtam?”
      – írta föl egy darab papírra a haldokló Kosztolányi, s ha az olvasó még nem jött volna rá, hogy a Krisztina melyik híres lakójától származnak írásunk kis mottói, búcsúzóul ezzel megadtuk a megfejtést. A bácsik sakkoznak tovább, télen nagykabátban, lila kézzel a Horváth-kert fái alatt, a Petõfibõl kiözönlõ kamaszok nemigen tudják, kiknek a hûlt lábnyomában csörtetnek hazafelé, kiknek a házfalára firkálják föl szerelmük vagy kedvenc együttesük nevét. Iskolájukon tábla hirdeti a hajdani Tornaegylet elpusztított épületének emlékét, pár házzal lejjebb Gerevich Aladár neve ragyog arany betûkkel – róluk, a budai sportolókról itt most nem szólhattunk, pedig volna mit.
      Legyen ennyi elég, hörpölgessünk el lassúdadan egy nagy csésze kávét, szûrve, habbal, Kosztolányi és a többiek, de legfõképpen Szabó Samu és a Philadelphia emlékezetére. Félõ, hogy „a nagy idõn se lesz hozzá hasonló”.

      1 Budavára, 1936. augusztus 21. p.
      2 Schoen Arnold: A Krisztinavárosi plébániatemplom. Bp., 1937.
      3 Schmall Lajos: Buda-Pest utczái és terei. Adatok a buda-pesti utczák és terek elnevezésének történetéhez. Bp., é. n.
      4 Dr. Jeli Kornél 90 esztendõs krisztinai polgár szóbeli közlése.
      5 Hír a Buda és vidékében, 1897. március 28.
      6 Bános Tibor: Regény a pesti színházakról. Bp., 1973. 210., 468. p.; Magyar Színmûvészeti Lexikon. Szerk. Schöpflin Aladár. Bp., 1929.
      7 Kassai Vidor Emlékezései. Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor. Bp., é. n. (1940). 242; 252. p.
      8 Krecsányi Ignác: Régi dolgok régi színészetrõl. Bp., 1914.
      9 Balassa Imre: Nyolc évtized vándorútján. Bp., 1976. 228.p.
      10 Pukánszkyné Kádár Jolán: Krecsányi Ignác hagyatéka. Magyar Könyvszemle, 1925.
      11 Radó Dezsõ: Budapesti parkok és terek. Bp., 1985. 75. p.
      12 Balassa Imre: I. m.
      13 Zibolen Endre: Brunszvik Teréz kisgyermekiskolái, In: Bilibok-Sebestyén-Zibolen: Elsõ óvodáink életébõl. Bp., Tankönyvkiadó, 1984.
      14 Buda és vidéke, 1894. szeptember 3.
      15 Ádám Jenõ tanár úr szóbeli közlése 1971-bõl; hitelességét nem sikerült ellenõrizni, de si non vero, ben trovato...
      16 Buda és vidéke, 1897. május 30.
      17 Budapest Lexikon. Szerk.: Berza László. Bp., 1993.
      18 Budai Hírlap, 1902. november, december; Politika, 1948. március 27.
      19 E legenda forrása, amelyet Gundel Imre és Harmath Judit: A vendéglátás emlékei (Bp., 1979) c. könyve az alapító nevére vonatkozó tévedéssel együtt ellenõrizetlenül átvesz, a Literatúra 1935. október 1-jei és/vagy a Vendéglátóipari Szemle 1935. november 1-jei száma. Akkoriban még lehettek olyan törzsvendégek, akik a volt tulajdonosok egyik-másikát ismerték, de emlékezetük szemlátomást ki-kihagyott.
      20 Az üzleti adatok változásait a Kávésipar Szakközlönye, a Magyar Vendéglõs- és Kávésipar, a Magyar Kávésipar, a Kávésok Lapja, a Vendéglátóipari Szemle; a Buda és Vidéke, a Budai Hírlap, a Budai Napló, a Budai Újság és a Budavára közleményei és hirdetései alapján követtük nyomon.
      21 A Vendéglátóipari Szemle 1944-ben megszûnt, az 1945-52 közti Vendéglátóipari Munkás pedig egyetlen szót sem ejt Szabó Sámuelrõl és fiairól.
      22 Völgyes Miklós: „Megszûnik egy kávéház”. Újság, 1935. szeptember 3.
      23 Budai Napló, 1929. január 20.
      24 Budai Napló, 1931. április 22. és július 5.
      25 Völgyes Miklós riportja, id. hely.
      26 Ujhelyi Nándor: Tabán. Bp., 1917. 69. p.
      27 Jenei Ferenc nyugdíjas közgazdász, 80 éves krisztinai polgár közlése, akitõl a Budai Sakkozó Társaságról is értékes adatokat kaptunk. Adatközlõnk sajnos a zárórát sose várta ki, így a búcsú-nóta mibenléte (pedig biztosan volt) egyelõre titok maradt. A regényrészletre egyébként Bevilaqua Borsody: Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség címû óriási, de áttekinthetetlenül kusza és sokszor megbízhatatlan könyve is kitér.
      28 Kávésok Lapja 1929. március 15. „Kimutatás a fõvárosi zenés helyiségekben játszó cigányzenekarokról és azok szerzõdési határidejérõl”.
      29 Budai Napló, 1931. október 27.
      30. Literatúra, 1935. október 1., LXXIII. p.
      31 Völgyes Miklós riportja, id. hely.
      32 Budai Napló, 1936. augusztus 30.
      33 Budavára, 1936. augusztus 21. Itt jegyezzük meg, hogy a Magyar Közgazdaság 1936. július 30-i számának értesülése szerint egy kft. a régi Fila helyén „kávéház-éttermet és bárüzemet” akart volna nyitni. Ezt a kerületi elöljáróság a lap szerint valószínûleg elutasítja, mivel „semmi esetre sem forog fenn közszükséglet”. Nem is nyílt másik kávéház.
      34 Nem tévesztendõ össze idõsebbik fiával, ifj. Francsek Imrével, aki a Széchenyi-fürdõ strandjával írta be nevét a város építészet-történetébe, majd Iránban dolgozott tizenkét évig. Ott esett szovjet fogságba, és 1952-ben nyoma veszett a Gulag lágereiben.
      35 A Margit körút 40-ben a Casino kávéház helyén nyílt Magyar Világot és a régi Vígszínház kávéházból átalakított Viktóriát is õ tervezte. Ld. Vendéglátóipari Szemle, 1936. július 1; 1937 szeptember, november
      36 Budai Balogh Sándor: Három Philadelphia. Budapest, 1984. 7. szám, 21. p.
      37 Katona Jenõ: Egy kávéház halálára, Politika, 1948. március 27.
      38 Ruffy Péter: A pesti kávéház alkonya, Politika, 1947. augusztus9.
      39 Budai Napló, 1932. augusztus 19.
      40 Bevilaqua Borsody Béla írása, Budai Napló, 1932. szeptember 3.
      41 Budai Balogh Sándor: Három Philadelphia, Budapest, 1984. július, 21. p.
      42 Katona Jenõ: I. m. u. o.
      43 A Magyar Kávésipar tudósítása szerint 1922. február 15-én választják a testületbe.
      44 Bohuniczky Szefi: Emlékezés Szabó Dezsõre. Irodalomtörténet, 1958.
      45 A Vendégipari Munkás, a Kávéssegédek Szaklapja, a Fõpincérek Lapja majd Közlönye és a Vendéglõssegédek Lapja átböngészése után ezt bizton állíthatjuk.
      46 Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok. Bp., 1962. 165-166. p.
      47 Nagy Péter: Szabó Dezsõ. Budapest, 1964. 474. p.
      48 A Nép, 1921. július 24.
      49 Pl. A magyar középosztály megteremtése, Philadelphia, 1935. október 10.; A középiskoláról. Philadelphia, 1935. október 16.
      50 Bohuniczky Szefi: I. m., uo.
      51 Karinthy Ferenc: Pesti kávéházak, magyar irodalom, Szivárvány, 1946. november 23. 8-9. p.
      52 Katona Jenõ: I. m., uo.
      53 Karinthy Ferenc: I. m., uo.
      54 Géczy István (1857-1936), az Országos Színészegyesület titkára, a Petõfi Társaság rendes tagja volt; 40 éves színészi jubileumát 1920-ban, a Budai Színkörben tartotta; ld. Gulyás: Magyar írók élete és munkái.
      55 „Literatusok inváziója Budán”, névtelen tudósítás, valószínûleg Bevilaqua Borsody tollából. Budai Napló, 1934. augusztus 30. 3. p.
      56 Orbók Attila (1887-1964), a két világháború közt baloldali lapok munkatársa, sikeres színmûíró. A Tünemény címû darabjából Hollywoodban film készült. Ld. UMIL.
      57 Vajthó László (1887-1977), tanár, 1930-1944 között a Magyar Irodalmi Ritkaságok 63 kötetét adta ki. Ld. UMIL.
      58 Balázs Sándor (1883-1982), 1917-tõl a Werbõczy (= Petõfi) Gimnázium tanára, õ érettségiztette magyarból József Attilát. Felesége Beczássy Judit írónõ.
      59 Babay József (1898-1956), a Petõfi társaság tagja, hírlapíró. 1935-tõl a Magyarság és az Új Idõk fõmunkatársa. A nevek a következõ cikkbõl valók: „Újjászületett a Philadelphia kávéház”. Budai Napló, 1936. augusztus 30.
      60 A Budapesti Hírlap, 1932. szeptember 3-i, a Budai Napló, 1932. szeptember 3-i és az Újság, 1935. szeptember 3-i számai alapján.
      61 Sándor Kálmán: Pesti kártyás. Mit kártyázik Budapest? Budapesti Napló, 1937. 3. 259. p.
      62 Budai Napló, 1931. április 22.
      63 A Magyar Sakkújság 1911-1913. számainak hírei alapján.
      64 Eddig három kötete jelent meg, szerk. Barcza Gedeon és mások, Bp., 1975., 1977., 1989. a negyedik kötet megjelenés elõtt áll. A második kötet Maróczy Géza önéletrajzát tartalmazza.